Bundit valóban meglátogatta a dédi?

Bundit valóban meglátogatta a dédi?

Szeretném kiemelni még így az elején, hogy eszem ágában sincs senkit téríteni, vagy a saját igazamat eröltetni az olvasóra. Elfogadom, ha azt mondod, hogy nem hiszel ilyenekben és minden, amit idáig a saját két szemeddel nem láttál az nem létezik. Mondjuk úgy, hogy a te világodban valóban mindig igazad van. Ebben az esetben viszont ez a poszt egy kínszenvedés lesz neked, ezért azt javaslom zárd be az oldalt, vagy olvass más posztot, mert ebben a bejegyzésben feszegetni fogom azokat a bizonyos határokat. Azonban, ha mégis maradsz, kérlek te se próbálj meggyőzni a saját igazadról.

 Van egy elképzelésem erről a világról, amit az eddigi tapasztalatim alapján állítottam fel. A tudásom hiányos és valószínűleg az évek előrehaladtával még sok megválaszolatlan kérdésemre választ fogok kapni, de a dolgok jelen állása szerint úgyhiszem, hogy az élet nem a halállal végződik. Egészen pontosan nem a test halálával, ugyanis a fizikai valónk, valóban megszűnik. Egyesek szerint csak hús és vér vagyunk, érzéseinket, gondolatainkat pedig az agyunk irányítja, így ha annak működése véget ér, minket is elemészt az örök sötétség. Én azoknak a táborát erősítem, akik szerint a testünk csak egy porhüvely, azon halandó részünk, amit az aktuális életünkre kapunk meg. Az a valami, amit nevezzünk most léleknek, viszont tovább él teljes valójában és pompájában.

Anélkül, hogy belemennék egy nagyon hosszú filozofálásba a hitről, az univerzumról, Istenről és a világ működéséről, most próbálok nagyon rövid és tömör lenni, mert ez a poszt nem erről szól. Szóval szerintem a lélek, vagyis az, ami valójában mi vagyunk, (nevezhetjük tudatnak, energiának, szellemnek, kinek mi illik a világképébe) tovább él egy magasabb rezgésszinten. Mondjuk úgy, hogy egy nem háromdimenziós valóságban.

Gondolom te is rengeteg olyan sztorit hallottál ismerősöktől, vagy akár a saját családodban is volt rá példa, amikor egy kicsi gyermekkel kapcsolatban paranormális dolgokat tapasztaltak. Egy pontot bámult, mutogatott a “semmibe”, csak úgy random felkacagott, vagy éppen motyogott a falnak. Nem ritka, hogy ez a látó képesség megmarad később is és, amikor megtanulnak beszélni, még el is mondják a szülőknek, hogy éppen kit, vagy mit láttak. Bundival pont ilyen történt a napokban és szerencsére már egy csomó szót tud mondani és bár a maga kis nyelvén, de értelmesen kommunikál, mutogat, így megértettük, hogy pontosan mi is történt, vagy is történik vele folyamatosan.

De-de! – Avagy a Bundi nyelv

Az egész történet úgy indult, hogy Nikollal a hálószobában voltak és Bundi a kiságy felé mutogatott, majd ezt a szót ismételgette: De, de! Nem tulajdonítottunk ennek túl nagy jelentőséget, hiszem mindennapos nála, hogy mutogat és motyog. Ilyen szót pedig nem tanítottunk neki, szóval azt gondoltuk ez is csak amolyan gagyogás.

Itt tennék egy kis kitérőt és beavatnálak titeket a Bundi nyelv mélységeibe. Szóval vannak szavak, amiket egészében kimond, de a legtöbb szónak csak az első pár betűjét. Az “anya”, “apa”, “mama”, “papa”, “baba”, meg még egy párat ezeken kívül tökéletesen kiejt. Vannak a majdnem tökéletesek, mint a “Takka” = Táska, vagy a “Pakka”=sapka. A rövidítésekre jó példa a: “ ka”= Kapcsold át, vagy kapcsold le.  Aztán vannak, amiket hangutánzó szavakkal fejez ki pl. az állatok nevét (Ha kutyáról van szó, akkor vau, ha nyuszi, akkor szipog és így tovább). A lényeg, hogy megérteti magát és egész összetett dolgokat is képes elmagyarázni. Pl. az “Apa, hamma, pokka” annyit tesz, hogy “Apa, adj enni a póknak is”. Azért szerettem volna kicsit erről is írni, hogy nyomatékosítsam azt, hogy tudjuk, hogy mikor mit miért mond és nem összevissza beszél. Nagyon értelmes és mindent kommunikál, ami vele történik, vagy szeretne, hogy történjen. Mi pedig mivel 0-24-ben vele vagyunk teljesen ráállt a fülünk és abszolút megértjük, hogy mit akar közölni. Sőt, annyira, hogy néha azon kapom magam, hogy még én is Bundi nyelven beszélek. Amikor például egyedül vagyok a konyhában rendszeresen egy hangos “Hopp”-pal nyugtázom, ha kiesik valami a kezemből.

Szóval mutogatott az ágya fele és a “De” szócskát ismételgette. Pár nappal később, amikor nálunk volt az anyukám, szintén azt mesélte, hogy a gyerek állt a nappaliban, a háló fele nézett és nagyon mutogatott. Felmerült bennünk, hogy talán látott valamit, nyilván, de ilyenkor az ember úgy van vele, hogy talán így volt, talán nem és nem igazán foglalkozik tovább a dologgal. Minket sem mozgatott meg túlságosan. Nem tudom mennyi idő telt el ezután, de egyik nap meglátogattuk az én nagymamámat. Bundi már ezelőtt is találkozott vele, de még nem nevezte meg őt. Itt volt az először, hogy mondtuk neki, hogy ő a dédi. Ezután a következő alkalommal, amikor mentünk hozzá, már mondta, amikor meglátta, hogy “De”.

Itt még abszolút nem raktuk össze a képet, be sem ugrott, hogy akkor is ezt mondta, amikor itthon volt és mutogatott. Igazából csak utólag kezdett összeállni az egész és ugrottak be dolgok, amiknek azelőtt nem tulajdonítottunk jelentőséget. Ilyen például az is, hogy néha éjszakánként csak úgy felébred és a sötétben nevetgél és játszik. Majd nagyjából fél-1 óra után simán visszaalszik. Nem is igazán történt semmi különleges egészen tegnapig…

A fénykép

Éppen nálunk volt Nikol anyukája és a konyhában beszélgettük, miközben Bundi szokás szerint futkározott fel-alá az egyik játékával a kezében. Utólag megkérdeztem Nikolt, hogy ez honnan jött neki pont akkor a semmiből, de ő sem igazán tudta – Megkérte az anyját, hogy mutasson egy fotót a mamájáról Bundinak, hogy mit szól rá. Nikol mamája 3 évvel ezelőtt halt meg, így sajnos nem érhette meg a születését.Fontos tudni, hogy Bundi ezelőtt még soha nem látta őt sem fotón, sem pedig videón és soha nem is beszéltünk neki róla.

Szóval Tündi mama megmutatta a képet Bundinak és megkérdezte, hogy tudja-e ki ő. Na és ekkor jött a hidegzuhany, ugyanis azonnal rávágta, hogy: “De!” Megkérdezte mégegyszer… Megint ugyanaz volt a reakció: “DE!” Ez ugye dédit jelent, így hívja az én nagymamámat is. Egyből beugrott, hogy teszteljük le őt és elkezdtem random idős asszonyokat mutogatni neki a neten.

Egytől egyik mindre azt mondta, hogy “Na”, azaz néni. Jó, valakire azt, hogy “Ba” – bácsi, de némelyik képnél én sem tudtam volna eldönteni. Ezután mutattam neki fotókat gyerekekről is, egyszer sem tévedett, ők voltak a “baba”. Újra megmutattuk Nikol nagyijának a fotóját, azonnal mondta: “De”. Most kerestem pár nénit, akik hasonlítanak a dédire, de nem tudtam becsapni egyszer sem, ők mindannyian “na” voltak, tehát nénik. Végül találtunk egy fotót, amin Nikol nagyija volt, a kezében pedig őt fogta, kb. 27 évvel ezelőtt. Teri néni a képen ugye jóval fiatalabb volt, szinte egy másik embernek tűnt, mint a halála előtt készült képen. Ennek ellenére Bundi amint meglátta mondta is, hogy “De!”. Utoljára ismét az én nagymamám képe jött, aki pedig szintén “de” volt. Tudta mit beszél, az ismeretlenek mindannyian bácsik és nénik voltak a dédik pedig minden esetben “de”-k. A gond ezzel csak az, hogy Nikol nagyiját még soha nem láthatta. Honnan tudja, hogy ő is dédi?

Add oda a dédinek a lufit!

Másnap reggel még nagyon bennem volt ez az egész és nem hagyott nyugodni a dolog. Vajon Bundi tényleg szellemeket lát? Esetleg mi képzelünk bele többet? Logikus magyarázat nem volt, abban viszont biztos vagyok, hogy felismerte a dédmamáját a fotókon és ehhez kétség sem fér. Szóval úgy voltam vele, hogy még egy kicsit tesztelgetem őt. Amikor felébredt, kivettem a kiságyból és megkérdeztem tőle, hogy hol van a dédi. Erre jött a válasz, hogy “de” és mutatott ugyanoda, ahova mindig szokott, a kiságy elé. Hmm oké, akkor menjünk tovább – Gondoltam magamban.

Elővettem a lufit, amivel előző nap játszott, a kezébe adtam és megkértem, hogy adja oda a dédinek. Rám nézett és a kiságy mellett elkezdett oldalazva sétálni, úgy, hogy közben a lufit felfele tartotta, mintha éppen felkínálná. Majd tovább haladt így pár lépést és kibattyogott az ajtón, egészen bejárati ajtóig. Ott megállt és tartotta felfelé a lufit, de közben rámnézett, hogy engedjem ki. Kinyitottam az ajtót, Bundi kilépett a küszöbön, megállt, a lufit pedig nyújtotta oda a semmibe és felfelé nézett. Úgy voltam vele, hogy szkeptikusan fogok hozzáálni és direkt nem gondolok bele többet, mint ami. Aztán később, amikor már elfelejtette ezt az egészet elővettem egy csomag Pom-Bär-t és tettem pár darabot Bundi tányérkájába. Ő ilyenkor mindenkinek kínálgatja, visz az anyjának, a macinak, a zsiráfnak, meg az én számba is belenyom egyet. Közben meg kimereszti a szemeit és kinyitja a száját, tudjátok, mint, amikor valaki etetni akarja a másikat és azt szeretné, hogy nyissa ki a száját. Pontosan! Nekem is ez ugrott be azonnal – Megkértem, hogy vigyen a dédinek is.

Azt gondoltam, megint a szobába fog menni, ahol először is mutatta, de nem. Célirányosan a bejárati ajtóhoz ment és mutogatott, hogy nyissam ki. Így is tettem és kiengedtem őt. Pár lépést tett a folyosón, majd nyújtotta a macit a levegőbe és nyitotta a száját. Na, ott azért kicsit leesett az állam nekem is.

Utána még párszor megkérdeztem tőle, hogy hol van a dédi, de mindig csak az ajtó fele mutogatott, ami nagyjából annyit jelent, hogy kiment és nincs bent a lakásban. Pár napig nem foglalkoztam ezzel az egésszel, majd beugrott valami. Megmutatom neki az én másik nagymamám fotóját is, aki 2005-ben ment el. Gondolom kitaláltátok mi volt a reakció… Ránézett és mondta, hogy “De, de”. Nikollal csak néztünk magunk elé, hogy ez hogyan lehetséges egyáltalán. Azóta is, amikor újságban, utcán, vagy fotón lát valakit mindenkire csak bácsit, vagy nénit mond, dédit csak és kizárólag a nagymamáinkra. Azóta nem kérdezgettem és nem is tesztelgettem őt, úgy gondolom bármit is lát/érzékel/tud, én nem szeretném tudatosan sem elnyomni, sem pedig erősíteni benne. Elfogadom, hogy ez történt, de nem ragadok le itt, mert az biztosan káros lenne minden szempontból.

Nem próbálok belemagyarázni semmit ebbe a dologba és nem is állítom, hogy kapcsolatba lépett az elhunyt mamáinkkal. Igazából nem tudok magyarázatot adni a történtekre, de egy dologban biztos vagyok: Felismerte őket fotóról, tudja, hogy ők a dédijei, miközben soha nem láthatta őket és mi sem beszéltünk neki róluk, vagy mutattunk képeket azelőtt. Én eléggé nyitott vagyok és tisztában vagyok azzal is, hogy a világ nem annyi, amennyit az 5 érzékszervünkkel látunk belőle, de nem próbálok görcsösen ragaszkodni a szellemes magyarázathoz. Egyelőre ez egy hatalmas kérdőjel bennem és azt gondolom, hogy egy ideig nem is fogom megkapni a választ rá. Sokáig úgy voltam vele, hogy beleásom magam a témába, de egy ideje már nem foglalkoztat. Talán vannak dolgok, amikről éppen elég, ha annyit tudunk, amennyit feltétlenül szükséges, mert az ezotéria is egy olyan út, ahol ha kinyitunk egy ajtót, már nem lehet visszafordulni. Jelenleg pedig sem kedvem, sem pedig energiám nincs ezt az utat járni. Bundi pedig valószínűleg pár év múlva már nem is fog emlékezni erre az egészre és azt gondolom jól is van ez így.

UPDATE: Egy hónap is eltelt már, amióta ezt a vázlatot megírtam, valamiért nem érztem úgy, hogy közzé kellene tennem a posztot. Tegnap viszont ismét történt egy érdekes dolog, ezért ezt most feljegyzem. A délutáni alvása után magunk közé vettük a nagy ágyba és játszottunk vele, amikor egyszer csak felfelé mutogatott és mondogatta, hogy “De, de”. Már meg sem lepődtünk ezen, nekem pedig egyből beugrott, hogy megkérdezzem tőle, hogy mit csinál a dédi. Erre mutogatott a plafonra, nevetgélt és közben mondogatta, hogy “zzzzz”, “zzzzzz”. Ezt arra mondja, amikor repül valami, általában a méhecskét mutatja így. Nem volt nehéz összerakni a képet, ez elég egyértelmű volt számunkra. Mindenesetre nem ijedtünk meg és nem is nagyon foglalkoztunk a dologgal, inkább csak játszottunk tovább és kiélveztük azt a pár percet, amíg nyugodt és elvan velünk, mielőtt beindul és háborús övezetté varázsolja a lakást. Azért mondjuk erre a sztorira nehéz lenne egyből rávágni, hogy túl sok filmet nézett és ezért ilyen élénk a fantáziája…

Bármi is álljon a dolgok mögött, nem repkednek tányérok itthon, nem mozognak tárgyak és sem Bundi, sem pedig mi nem félünk. Azt gondolom, ha tényleg valamiféle paranormális aktivitás is történik nálunk, semmiféle negatív hozadékát nem tapasztaltuk. Talán tényleg a mama vigyáz rá egy másik világból, talán valami egészen másról van szó, az biztos, hogy teljesen meggyőzve egyik verzióról sem vagyok.

Van véleményed az olvasottakról, vagy netán veled is történt hasonló, megmagyarázhatatlan dolog, írd meg kommentben, vagy ha nem szeretnél nyilvánosságot, írj nekem mailt a hello@apukaland.hu címre!

Tetszett az írás és szeretnél még több hasonlót látni a jövőben?