Az apák nevében – Leendő és gyakorló anyáknak

uzenet az apak neveben

Nem vagyok egyedül, amikor azt mondom, hogy már a fiam megszületése előtt tudtam azt, hogy jó apa akarok lenni. Rengeteg férfi és gyakorló apa gondolkozik hozzám hasonlóan és ez nem csak megérzés. Napi szinten kapok visszajelzéseket, ami igazolja ezt. Rengeteg szuper apukát ismerek személyesen is és attól még, hogy nem ajnározzák magukat és nem írnak blogot, igen is léteznek. Most az ő nevükben is szeretnék felszólalni, hogy eloszlassak néhány tévhitet.

Azt gondolom, valahol belül mindannyian gyerekek vagyunk, de én ezt egyáltalán nem bánom. A gyermeki lélek kíváncsi, játékos, boldog. Simán le tudunk menni 3 éves szintre és játszani órákig, sőt mindannyiunk életének egyik csúcspontja, amikor a gyerek elég idős lesz a Legohoz és mi újra, legálisan építhetünk délutánonként úgy, hogy közben senki nem néz hülyének. Mi vagyunk azok, alig várják, hogy újra átélhessék hivatalosan is a második gyerekkorukat. Mi, akik a babatervezés alatt lázasan jegyzeteljük, hogy milyen nélkülözhetetlen dolgokra lesz szükség, mire megérkezik a lurkó, miszerint:

  • Az összes Disney mese beszerzése, sorbarendezése, lehetőleg offline formában, hogy bármikor újra tudjuk majd nézni őket együtt, akkor is ha éppen nincs net.
  • A gyermekkori mesekönyveink lekutatása és beszerzése. – Mert azok voltak ám az igaziak, abból lehet ám tanulni.
  • Akciós Legok lekutatása. – Érdemes már jó előre beszerezni, ha jó áron van. Egyébként is egy jó hosszútávú befektetés.
  • Apasággal kapcsolatos cikkek, könyvek olvasása. – Nem lehet elég felkészült az ember.

Az, hogy gyermeki lelkünk van, nem azt jelenti, hogy gyerekek vagyunk. Felelősséget vállalunk a tetteinkért. Tudjuk, hogy nem attól lesz valaki férfi, hogy mennyit keres, milyen kocsiban ül, vagy hogy mennyi nővel volt életében. Szerintünk sokkal inkább az a fontos, hogy felelős döntéseket hozunk, hogy lehet ránk számítani. Ott vagyunk, amikor szükség van ránk és nem azért, mert elvárjátok, hanem mert ott akarunk lenni.

Szóval, miután minden esszenciális babavárós kellék megvan, elkezdünk utánaolvasni az apás szülésnek. Nem azért, mert nagy a nyomás és nem tudunk dönteni, hanem, mert tudni akarjuk mi vár ránk. Nem is az a fontos, hogy bemegyünk-e, mert mindenkinek más az ingerküszöbe és az idegrendszere, az meg tök fölösleges, hogy hősünk összeessen és elvegye a figyelmet a szülésről. A fontos az, hogy minket ez tényleg érdekel. Ahogyan másban is jó előre felkészülünk és nem ér minket meglepetésként egy pelenka csere, vagy öltöztetés.

(Na jó, az öltöztetés néha tényleg nehéz. Én sokszor nem tudom, hogy melyik a kis felső eleje, rendszeresen félregombolok, a sapkát pedig fordítva adom fel. De én tudom, hogy nem velünk van a baj, hanem a ruhatervezőkkel.)

Etetünk, itatunk, fürdetünk, de ez teljesen alap. Fura már csak erről írni is, mert ez annyira természetes. Nem azért foglalkozunk a gyerekkel, mert szeretnénk segíteni nektek, persze szívesen segítünk is, de a lényeg, hogy imádjuk a gyerekeinket és minden pillanatot ki akarunk használni, amit csak velük tölthetünk. Tisztában vagyunk azzal is, hogy nem egyszerű dolog “egyedül otthon a gyerekkel.” Látjuk, tapasztaljuk, hogy ez nem annyiból áll, hogy ültök egész nap, mert ezer dolog van, amit el kell végezni és egy pici gyerek önmagában is elképesztően le tud fárasztani. Nem onnan tudjuk, hogy meséltétek, vagy valahol olvastuk, hanem mert ott vagyunk. Mert nem anyapótlók akarunk lenni, hanem teljes értékű szülők és bele is tesszük az energiát. Ezek után pedig nem verjük a mellünket, hogy mennyire odatettük magunkat, pontosan azért, mert ezt természetesnek érezzük. Jó, mondjuk, amikor rittyentünk egy bogrács pörit nokedlivel, na az igen, azért elvárjuk a tapsot és a kedves szavakat. 

Minden családban máshogyan osztják meg a teendőket és más-más rendszer működik jól. Nem gondoljuk azt, hogy vannak férfi és női feladatok, de hiszünk abban, hogy fel kell osztani a munkákat, hogy minden jól működjön. Számunkra nem okoz gondot a bevásárlás, a főzés, vagy a takarítás, azért, mert nem most találkozunk vele először és ha úgy adódna képesek lennénk minden téren ellátni magunkat. Ezt szintén furcsa leírni, mert annyira alap, de úgy érzem sokan nem így gondolják. Kivesszük a részünket az otthoni teendőkből és nem azért, hogy segítsünk nektek, mert nem segítség akarunk lenni, hanem teljes értékű partner. Nem nektek, hanem veletek, együtt.

Nem vagyok képmutató, nekem is van olyan, amit nem szívesen csinálok, pl. a takarítás, Nikol viszont nem szeret főzni és bevásárolni. Így tökéletesen működik a háztartásunk, mert nem az a fontos, hogy ki mit csinál, vagy mit nem, hanem, hogy legyen meg egy jól működő rendszer. (Hozzátenném az is fontos, hogy mindketten képesek legyetek az egyes feladatokra, mert lehetnek olyan helyzetek, amikor egyedül kell helyt állni.)

A boldogságot már rég nem tárgyakban keressük és tisztában vagyunk azzal is, hogy semmit nem érnek az élmények, ha nem oszthatjuk meg azokkal, akiket szeretünk. Nem azért akartunk apák lenni, mert benne vagyunk a korban, meg a haverok is már azok, hanem mert vágytunk erre. Számunkra az első helyen a család van és nem azért, mert nincsenek céljaink, nem akarunk sok pénzt keresni és nem vágyunk új kocsira, hanem azért, mert szeretünk titeket, mindennél jobban.

A világ legszebb ajándékát tőletek kaptuk: Apává tettetek minket és ezért nem lehetünk elég hálásak. 

Update: Majdnem elfelejtettem a legfontosabbat! Ezek miatt nem leszünk ám szuperapák, csak egyszerűen apák. Ahogyan egy anyuka sem kap díjat, ha megfőz, elmosogat, vagy elviszi a gyereket fagyizni, nekünk sem jár a tapsvihar ezekért, csak amiatt, mert férfiak vagyunk.