Dackorszak és világjárvány

dackorszak es vilagjarvany

Bevezető

Ez a kis blog pont olyan szeszélyes, mint az írója. Azt már a legelején is tudtam, hogy nem tudok majd rendszeresen tartalmat készíteni, de szeretném, hogy ti is belássátok kicsit a függöny mögé. Egy poszt írását megelőzően a következő három három feltételnek kell teljesülnie:

  1. Lelkileg rendben legyek és ne legyen semmi olyan zavaró, negatív gondolatom, ami felborítja a prioritásokat. (Pl. depresszió, betegség, világégés stb.)
  2. Ténylegesen történjen valami, amiről szívesen beszámolok. Ne azért készüljön poszt, mert már rég nem volt és kell a lájk, az elérés, meg a virtuális vállveregetés.
  3. Ne legyen a poszt (teljesen) öncélú, adjon valamilyen értéket az olvasónak, segítsen valamiben, de minimum késztesse gondolkodásra.

A pénzkeresést és a hobbit tehát tudatosan szétválasztottam, ugyanis, ha munkának tekinteném, vagyis pénzt kapnék érte, a tartalom bár folyamatos lenne, pont az veszne ki belőle, ami a talán legértékesebb része. Ami nélkül csak egy újabb kommersz magazin lenne, amit reggel zombimódban végigpörgetsz a horszkóp és a lottószámok között és csak arra jó, hogy kitöltse az időt az agyad bebootolása és a kávésbögréd kiürítése között. Hát köszönöm, de én ebből nem kérek.

Te, aki ezt a bejegyzést most az elsők között olvasod, dacára a sok hónapos kihagyásoknak, köszönöm, hogy Te sem.

Dackorszak

Bundi már elmúlt három éves. Igen, most jönne az “úristen mennyire szalad az idő”, de akinek nincs gyereke, az úgy is csak legyint, aki pedig gyakorló szülő az erősen bólogat és minden nap megfordul a fejében valami hasonló gondolat. Persze, mondták, hogy hamar felnőnek, de amikor benne vagy a közepében, az egészen más élmény.

Próbálom megélni a napokat teljes valójukban és minden pillanatban ott lenni, de nem ámítom magam: Amint kiesik a fókusz, az élet átmegy egy óriási rohanásba. És mostanában nem hogy kiesik, de egyáltalán nincs is. Esténként meg igyekszem felidézni az egy-két éves emlékeket, de csak homályos pillanatképek villannak fel, mint amikor a régi VHS-en a videó bekapta a szalagot és egy random jelentnél megakadt a film. Szerencsére a telefonjaink telis-tele vannak képekkel és videókkal, amiket már most olyan jó visszanézni, hogy lássuk milyen látványosan öregszünk. (Legalább ennyi haszna van a mobilfüggőségnek.)

Szóval az elmúlt két évben nem voltam igazán akítv, ami tartalomkészítést illeti az apaságom kapcsán. Mondjuk, hogy ennek több oka is volt, de lényegében én is egy változáson mentem keresztül. Emellett felfedeztem egy fontos dolgot is, amit egyre inkább magamon is megfigyelek: Az apák nem feltétlen szeretnek a szülőségről beszélni. Sem arról olvasni. Mi, a dokumentálás, kibeszélés, elmesélés helyett egyszerűen csak tesszük a dolgunkat, (jó esetben) levonjuk a konzekvenciát és csendben feldolgozzuk magunkban.

Ezidő alatt egy csomószor volt olyan, amikor Nikol szólt rám, hogy írjak már erről, vagy arról, de én közben úgy éreztem, hogy nekem teljesen elég volt megélni az adott történést és nem igénylem azt, hogy bárkivel is megosszam. És biztos közre játszik a rohanó idő is, de tényleg nem emlékszem olyan jelentős történésekre, amikből szívesen posztot írtam volna. Mármint, egy csomó dolog történt persze, jártunk itt-ott és Bundi is eszméletlenül változik, de így visszagondolva minden olyan gördülékeny és természetes volt számomra. Éltük a megszokott kis életünket a magunk bajaival és örömeivel. (Talán, ha majd eljön az ovi ideje, írok egy összefoglalót arról, hogy milyen volt itthon lenni hármasban, ebben a több, mint három évben.) Aztán megjött a vírus és vele karöltve a dackorszak is, ami így együtt párban egy masszív merénylet az idegrendszer ellen.

Röviden, ha össze kellene foglalnom pár mondatban, a hisztisebb napok valahogy így néznek ki:

  • Fagyit kérek reggelire!
  • Akkor majd én kiveszem magamnak a fagyasztóból.
  • De én most akarom!
  • Akkor is megcsinálom, ha nem engeded.
  • Sőt, minél inkább nem engeded, annál erősebben és veszélyesebben fogom csinálni!
  • Nem mindjárt, hanem most!
  • Úgy csinálom a veszélyeset/tiltottat, hogy közben mélyen a szemedbe nézek és figyelem a reakciódat.
  • Nem akarok elmenni itthonról!
  • Nem akarok felöltözni!
  • Most meg már nem akarok hazamenni.
  • Nem akarok levetkőzni!
  • Nem szeretem a borsót, mást kérek!
  • Ebben nincs borsó, ezt nem kérem.
  • Nem akarok fürdeni!
  • Nem akarok kiszállni a kádból.
  • Nem akarok aludni.
  • Ha nézhetek mesét, megigérem, hogy utána aludni fogok.
  • Hmm… Mégsem fogok.
  • Már eleget aludtam, /hajnal 5/ menjünk ki játszani.
    *ugorj az elejére

És ez még csak én voltam. Képzeld el Bundi milyen lehet, amikor rossz passzban van.

Szóval az ilyen napokon az energiaszintem estére már mínusz 5000, fáradt vagyok és ingerült, de szerencsére nem ez a jellemző és a hisztisebb napok elég ritkák. Az eset, amiért ezt a posztot elkezdtem írni, az pont egy ilyen nap végén történt…

Amikor megijedt tőlem a saját fiam

Fogjuk az időjárásra, mint általában, de Bundi már két napja kegyetlen nyűgös volt és én sem voltam a toppon. A vírus körüli hírek és az üzlettel kapcsolatos negatív gondolataim is megpecsételték az akkori hangulatomat.

Késő délután volt már, a vacsorához készülődtünk, én pedig éppen a konyhában tevékenykedtem. A fejemben ezer gondolat cikázott és nem igazán tudtam agyban jelen lenni. Mondjuk mosogatás közben annyira nincs is rá szükség. Szóval Bundinak az az ötlete támadt, hogy kicincálja mellém a játékmikrofonját és kellemesen eldúdolgat egy dalt, hogy megnyugtasson.

Ja, nem: feltolta a hangerőt maxra és első körben a “jaaaaa-ja-jaaaaa-jajaaaa-ja” c. számot macskanyávogáshoz közeli frekvencián loopolta kb. tíz percig. Mondjuk úgy, hogy nem követte nagy ováció részemről. Megdicsértem, bár valahol egészen máshol jártam fejben. Valószínűleg látta rajtam, hogy nem vagyok túl lelkes, ezért stratégiát váltott. Ekkorra a merengésem a pörköltszaftos tányérok felett már nem volt teljesen zavartalan és éreztem, hogy valami távoli zaj zavarja a rendszert, a feszültség pedig növekszik.

Tudod, van az a nagyon magas sípoló hang, amikor begerjed a mikrofon… Aha, az! Na, Ő rájött, ha közel érinti az állvány alsó részéhez, ahol a kis hangszóró van, akkor előidézheti ezt hatást. Kedvesen a szemembe nézett és óvatosan közelítette a mikrofont a hangszóróhoz a legerősebb, leghangosabb zaj elérése érdekében. Aztán elkezdte rángatni oda-vissza, mert alapból nem volt elég idegesítő. Úgy tíz másodperc után kedvesen megkértem, hogy legyen szíves abbahagyni. Nyilván folytatta.

Ezután szigorúan ránéztem és erélyesebben kértem meg, de még mindig nagyon szofisztikáltan. Persze ez csak olaj volt a tűzre és egyre jobban belejött. Ezen a ponton az anyja is megelégelte és kikiabált a szobából neki, hogy elég volt. /Csak hogy átérezd, tényleg kegyetlen idegesítő volt, amit csinált/ A terv sikerült, most már mindenki rá figyelt, de neki nem volt még elég, mindenképpen ki akart minket akasztani teljesen. Még kb. egy perc fülrepesztést bírtam csendben várva, hogy megunja, de nem így lett. Ekkor a túlfeszített rugó elpattant és fénysebességgel tört utat magának a felgyülemlett stresszlavina, egyenesen Bundi felé.

Abban a pillanatban kitéptem a mikrofon zsinórt az állványból, majd az egészet kirántottam a kezéből.

Ha nem fejezed be azonnal, összetöröm!” – kiabáltam.

Meg sem fordult a fejemben, hogy így fog reagálni..

Szóval az ilyen helyzetek után, amikor valami rosszat csinál és ráförmedek, vagy elesik, megüti magát stb., mindig van egy pár perces sírás, majd megigéri, hogy soha többet nem csinál olyat (haha), aztán megy a dolgára, mintha mi sem történt volna. De most másként volt…

Rezzenéstelen arccal sóhajtott párat egymás után, miközben végig mélyen a szemembe nézett. Majd odafutott hozzám és erősen átölelt. Nyilván én ekkora már teljesen kizökkentem, az indulatok elillantak és hirtelen átalakultak ijedtséggé. Nem értettem a reakcióját, megidejtem, hogy mi lehet vele. Pár pillanatig ölelkeztünk szótlanul, aztán kissé eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni és megkérdeztem, hogy mi a baj. (Persze itt már, sejtettem mi lehetett.)

Hatalmas szemeivel mélyen a szemembe nézett és mint valami lézerszkenner, letapogatta minden érzelmem és gondolatom. Úgy éreztem abban a pillanatban a lelkeink összeérnek és a beszéd egy pillanatra fölösleges készségnek tűnt. Mindent megértettem. Ekkora már a szája elkezdett lebiggyedni és szemei sarkában megjelent egy-egy könnycsepp, majd halkan, akadozva megszólalt:

– A-apa… Kérjél bocsánatot.

Ekkor a könnyek már az én szemeimből is kibuggyantak. Szorosan átöleltem, megpuszilgattam és bocsánatot kértem tőle, amiért így ráförmedtem.

Újra megszólalt, már nyugodtabban:
– Ugye nem fogod összetörni…

Magamhoz szorítottam és megigértem, hogy nem fogom. Dehogy is akartam én összetörni, viszont nem most volt itt az ideje, hogy elkezdjem magyaráznám neki, hogy a felnőttek, néha csak úgy odavágnak egymásnak olyan szavakat, amiket igazából nem is gondolnak komolyan.

Nem az volt a baja, hogy elvettem a játékát, vagy hogy rászóltam, hanem, hogy megijedt tőlem. Később elmagyaráztam neki szépen mindent, onnantól kezdve, hogy nem szabad olyat csinálni, ami zavarja a másikat és miután megkérnek kedvesen, hogy hagyd abba, ne csináld direkt és ne akarj rosszat másoknak. Elmondtam neki, hogy azért kiabáltam rá, mert ideges és fáradt voltam, és azt is, hogy nem azért kértem bocsánatot, amiért rászóltam, hiszen megvolt az okom rá és nem fogadott szót, hanem mert durva voltam és megijesztettem.

A vége persze nagy ölelkezés és “Szeretlek apa – Én is szeretlek kisfiam”-mal végződött, de számomra ez egy meghatározó pillanat volt. Megijedt tőlem a saját gyerekem, ilyen eddig még nem fordult elő. A világjárvány, a dackorszak és az időváltozás külön-külön sem a barátaink, de együtt hosszútávon igazán a földbe tudják döngölni az embert.

Világjárvány

Úgy érzem egyre nagyobb a feszültség globálisan is és ez a nyomás már extrémen kihat az egyénre. Most már lassan minden évben van egy nagyobb stresszforrás világszinten, de úgy tűnik idénre csúcsosodott ki a dolog. Pár éve a maják világvége jóslata miatt féltünk, aztán a 3. világháborútól, tavaly a klímapara szorongás telepedett ránk és 2020 elég speciális év eddig, mert ez mind itt maradt velünk és grátiszba még megkaptuk a vírust is.

Féltjük a szeretteinket, az egészségünket, a megélhetésünk és most már a szabadságunkat is. Nem csoda hát, hogy feszültek vagyunk. Tudom, hogy milyen nehéz egy ilyen helyzetben pozitívnak és kiegyensúlyozottnak maradnunk. Szinte lehetetlen küldetés. De éppen ezért most még fontosabb, hogy próbáljunk türelmesek lenni egymással. Soha nem volt még ekkora szükség arra, hogy a “rugó elpattanása” előtt elszámoljunk háromig, aztán meg még ötig, ha kell.

Nem szeretném, hogy Bundi bármit is érezzen abból a negatív energiából, ami a világból most ránk ömlik és próbál minket berántani a mélybe. Valahogy túl leszünk ezen is előbb-utóbb és amikor vége lesz, én úgy akarok majd ott állni, hogy a lehetőségeimhez mérten mindent megtettem azért, hogy a fiamnak a lehető legboldogabb gyermekkort teremtsem meg, dacára annak, hogy én belül azért szorongok. Nem fogok hazudni neki, ha megkérdezi, hogy miért vagyok szomorú, vagy éppen, hogy mi az a koronavírus, de joga van ebből a teherből semmit nem átvállalni.

Nem fogok kontárkodni, pszichológust játszani és tippeket adni a mentális egészséged rendbentartásához, hiszen ha érzed, hogy baj van, akkor feltétlenül szakembert keress fel. Egyetlen egy olyan tanácsot szeretnék azért leírni, ami nekem sokat szokott segíteni és azt hiszem, hogy ártani biztos nem fog.

Szóval, amikor érzem, hogy kezd elhatalmasodni rajtam a nyomás, elalvás előtt, amikor már csukva szemem, próbálok megnyugodni és átgondolni az életem. Csak a pozitív dolgokra fókuszálok és őszintén, tiszta szívből hálát adok Istennek minden jóért. Megköszönöm, hogy egy ilyen csoda lélek kisfiút adott nekünk és hogy mindannyian egészségesek vagyunk. Hogy minden nap van mit ennünk, van hol aludnunk és hogy van fedél a fejünk felett. Átfutom magamban azt is, hogy milyen szép és jó dolgok történtek velem aznap. Ilyenkor aztán mindig rájövök, hogy az összes jelenlegi vágyam teljesen súlytalan és ami valójában fontos az életemben, az már itt van velem, bennem és körülöttem. Ezután hajtom álomra a fejem, nyugodt, hálával teli szívvel.

Zárásként pedig itthagyom az egyik kedvenc idézetem, amin szerintem érdemes elgondolkodni:

Ha valaha még egyszer elindulok a boldogságomat keresni, nem megyek tovább a farmunk kerítésénél, mert ha ott nem találom, akkor biztos, hogy igazából el sem veszítettem.

– Óz, a csodák csodája