Ilyen az életünk a (majdnem) 2 éves fiunkkal!

Ilyen az életünk a 2 éves fiunkka

Imádom a reggeleket! Bár mostanában egyre tovább alszom, azért még mindig én vagyok az első, aki kikászálódik az ágyból. Az energiaszintem nem mindig 100%-os, de ezer dolog pörög a fejemben, amiket szeretnék megvalósítani, úghogy mindig nagyon motiváltan kelek fel. Az első dolog az utóbbi időben az olvasás, közben pedig  félkézzel meg is reggelizem. Attól függ mennyire korán keltem, de általában mire elszürcsölöm a kávémat, a hálóból már hangos motyogást és kurjantgatást hallok. Ilyenkor mindig elmosolyodom magamban és végtelen hálát érzek. Benyitok a szobába és Bundi kitörő örömmel fogad. “Ápááá Áppááá! Baba… hazsalka, hamma” – Ez kb. annyit tesz, hogy “Apa, vedd le rólam a hálózsákot, majd hozz ételt”. Ilyenkor konstatálom, hogy a tapsvihar nem szerény személyemnek, hanem a megmentőnek szólt, aki megszabadítja őt a kiságy fogságából és élelemhez juttatja. Persze nem adom magam könnyen, ennek minimum egy puszi az ára. Ezt meg annyival megoldja, hogy odadugja a fejét a számhoz és cuppant egyet a levegőbe, majd még erőteljesebben közli az előző monológját. Ennél a résznél elfogadom, hogy nem egy bújós típus és beadok neki pár játékot, amíg Nikollal elkészítjük a reggelijét. Miért nem hozzuk ki a nappaliba, vagy a konyhába addig? Nagyon egyszerű: Amíg rajta van a hálózsák és a kiságy rácsai védik senkinek nem esik bántódása. Ugyanis pont abban a korban van, amikor a felfedezési vágy nincsen szinkronban a veszélyérzettel. Ez azt jelenti, hogy simán felmászik magas helyekre, majd ott táncra perdül ésvagy ugrál, de előszeretettel fogyaszt el kisebb tárgyakat is, ha nem vagyunk résen. Most van az, hogy tényleg a harmadik szemünket is rajta kell tartanunk, mert nem elég, hogy kíváncsi, bátor, még mindezek mellett a határokat is direkt feszegeti.

Szóval ha kész vagyunk a reggelinkkel, akkor csinálunk még legalább két fajtát, mert mostanában kicsit válogatós lett. Onnan azért lehet tudni, hogy elég volt neki, amikor elkezdi a földre dobálni a katonákat, amiket oly nagy precizitással készítettünk el. Nyilván klasszik gyerek ő is: Zöldség, gyümölcs haggyál, édesség gyere! Nekünk meg marad a lyukas kenyér és a földről felszedett sajt kockák. Egyébként imádja az illegális dolgokat is, a legújabb addikciója például a kandata, vagyis Kinder tojás. Tudom, tudom, 3 éves kortól… de ha látnátok azt a fejet, amikor előveszek egyet a szekrényből… Eláll a lélegzete, beszívja a levegőt és tágra nyílt szemekkel, remegve kiáltja, hogy “KANDATAA” A papírt leszedem róla neki, a csokit elteszem, mert az amúgy sem érdekli és tejeset nem is ehet. Ő kihalássza a közepéből a kis játékot, majd 10 percig ő a világ legboldogabb gyereke. Aztán amint lankad a figyelme ellopom tőle és felteszem a hűtő tetejére a többi közé. Majd jövőre hogy fog neki örülni, ha meglátja a 3495 db. kibontott kinder játékot. Szóval jelenleg ennyit engedünk neki, hogy kibontsa, örüljön neki nagyon, aztán az első adandó alkalommal elcsenjük tőle, mert ezek a kis színes cuccok annyira hívogatók, hogy néha még én is beleharapnék.

Játék határok nélkül

Reggeli után indul a játék és folytatódnak az illegális dolgok. Prábáljuk minél jobban kihúzni és lefoglalni őt, de Isten bocsásson meg nekünk, napközben be szoktuk neki kapcsolni a youtubeot. Képzeld el, hogy áll a kanapé előtt, nyomja bele a kezedbe a távirányítót, néz rád bociszemekkel és közben mondogatja, hogy: Mase, mase! Én tényleg próbálkoztam a Vukkal, meg Bogyó és babócával, szereti is őket, de közelébe nem érhetnek a Johnny Johnny Yes Papa-nak, vagy a Baby sharknak. Ezekkel már olyan szinten vagyok, hogy kezdek immunis lenni. Egy időben szuicid gondolatok kerülgettek, amikor már napok óta dallamragadásban volt a “Bééééébi shark du-du-du-du-du-duu”, de azóta már kiégett minden receptorom és meg sem hallom. Nem tudom ez mennyire jó, de néha úgy érzem valami meghalt bennem…

Az ebédidő eléggé hasonlatos a reggelihez, csak sokkal több mindent tud a végén a falra dobálni. A legjobb az egészben, hogy etetni már nem is nagyon lehet, csak akkor engedi, ha közben ő is kap egy evőeszközt. Egyébként nagyon szépen eszik egyedül villával, kanállal, csak legtöbbször picit lassú, ezért muszáj dupláznunk a sebbeséget és besegíteni másodfronton, hogy elérje a megfelelő tápanyagmennyiséget, mielőtt megunja az étkezést.

Nagyjából dél és 1 óra között szoktuk őt letenni a kiságyba és ilyenkorra már annyira lefárad a sok futkosástól, hogy azonnal ki is dől. 1-3 órát alszik, egyelőre ezt nem tudjuk mitől függ nála, de ilyenkor nekiesek a napi munkámnak, hogy ne maradjon minden estére és még a jó időben ki tudjak menni velük a szabadba. Imádom nézni, ahogy felfedezi a körülötte lévő világot. Tényleg rácsodálkozik olyan apróságokra, vagy számunkra hétköznapinak tűnő dolgokra, amik mellet mi felnőttek már simán elsétálunk. Imádja az élőlényeket és nem csak az állatokat, de a növényeket is. Ő még annyira tiszta és úgy kötődik a természethez. Megsimogatja a virágokat, a fákat és meg akarja ölelni a kutyát, de még a pókot is. Neki nincs különbség háziállat és ízeltlábú között. Ugyanolyan szeretet sugároz feléjük és engem ez annyira inspirál. Minden nap tanulunk egymástól valami újat és nagyon figyelek arra, hogy ne csak mondjam neki a magamét arról, hogy mit szabad és mit nem, hanem rá is figyeljek és megértsem mit is akar nekem üzenni.

Estére már szükség van a szupererőre

A délutáni/esti órák talán a legmozgalmasabbak. Pörög a foci, az autózás, fogócska, bunker építés, sikítva futás, mindeközben pedig bevetve az összes szuperhős érzékemet a másodpercek törtrésze alatt próbálok reagálni az egyes veszélyhelyzetekre. Nem egyszer volt olyan mentésem, amikor egy sprint utáni hasraugrásból kinyújtott kézzel nyúltam éppen a tarkója alá az esése utolsó pillanatában. Éppcsak hogy elkaptam… Szóval jó ötletnek gondolta a lábbal hajtós autót feltenni a bunker tetejére, majd felmászni és beleülni, hogy legurulhasson. Miután sikeresen mentettem a gyermeket, Nikollal csak néztünk egymásra félig riadt, félig vigyorgó arccal, hogy ezt most akkor hogyan, meg miképp és egyébként is honnan a francból termettem ott. Ezek amolyan szülői szuperérzékek és hála az égnek az esetek 99%-ban nagyon jól működnek mindkettőnknél.

Vacsora után jön a fürdetés, ami minden alkalommal egy ingyen jegy az érzelmi hullámvasútra. Gyenge hisztivel indítunk, mert abba kellett hagyni a focizást, majd ezen könnyedén átlendülve folytatódik a játék a kádban polip úrral és rozmár komával. A félelem és reszketés újra indul, amikor az anyja leöblíti a sampont a hajáról. Minél jobban kérjük, hogy csukja be a szemét, nyilván annál nagyobbra nyitja. A pár másodperces megpróbáltatás után jön még egy kör foci a gumikedvencekkel a vízben, aztán egy gyenge hiszti, amikor az anyja kiveszi a vízből. A krémezésnél már minden rendben, mert ő is kenhet, a kedvenc alanya persze én vagyok. Az orrtisztításnál egy hajmosás szintű végküzdelem folyik még utoljára, de amint szabadon engedjük már sikongatva hagyja el a kínzókamrát és rohan át a nappaliba, hogy minél hamarább mászhasson fel magas dolgokra a lakásban. A hálózsák elől márpedig nincs menekvés; lepkevadász módjára cserkésszük be őt, de ilyenkor már nem ellenkezik. Amikor elkaptuk azonnal hasra csapja magát, becsukja a szemét és horkolást imitál. Elég gyenge csel fiam, ennek mi már nem dőlünk be. Szóval betesszük a kiságyába és megkapja a szokásos esti langyos növényi tej/kakó adagját. Ilyenkor mindig kér engem, vagy Nikolt, (attól függ éppen ki volt bent nála utoljára) hogy maradjunk ott vele és aludjunk. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy fekve kinyúl a kiságyból a rácsok között és kéri a kezünket, majd horkolás hangot utánozva húz lefelé minket és mondja, hogy “anya/apa… hrrrrk…” Ilyenkor melléfekszünk a nagy ágyba és a rácson át fogjuk a kezét egy darabig, miután elaludt pedig betakargatjuk és kijövünk a szobából. Néha mondjuk a plüss kutyát kéri helyettünk, ilyenkor egy kb. 20 perces motyogást követően, miután elmesélte neki a napját, bal kezével átölelve zuhan mély álomba.

Az apa-para maradt

Nem nagyon tudok úgy írni, hogy ne tűnjek elfogultnak vele szemben, de egyszerűen akármennyire is próbálok agyalni, még mindig nem tudok semmi negatívat írni az apaságról. Én akkor is imádom, amikor rosszalkodik, eleven és feszegeti a határokat. Sőt, sokszor el kell rejtenünk a vigyorunkat Nikollal, amikor valami olyat csinál, mert közben meg annyira cuki. Az egyetlen dolog, ami aggasztó és tényleg nagyon mélyen megérint, amikor beteg. Bár ez meg az én hibám, hogy az apa-parát nem tudtam leküzdeni. Azóta is mélydepresszióba tud küldeni egy láz, vagy egy több hete elhúzódó köhögés. Ebben még van mit fejlődnöm, de úgy érzem a szülőség ezzel is jár. Amikor olyan határtalan nagy szeretetet érzel, amikor a szíved egy része benne dobog, amikor minden nap boldogságban úszol, mert Ő van neked, akkor a hegycsúcs másik oldalán a szakadék ugyanilyen mély is tud lenni. Nem hiszem, hogy ez változni fog, ha idősebb is lesz. Talán az idő múlásával jobban megedződőm, de azt hiszem ez a velejárója annak, ha valakit ennyire tudsz szeretni.

Tetszett az írás és szeretnél még több hasonlót látni a jövőben?