Amikor a gyerek beteg lesz – Félelem, aggódás és teljes pánik!

Amikor a gyerek beteg lesz - Félelem, aggódás és teljes pánik!

Azt gondolom, hogy szülőnek lenni egy olyan érzés, amit tényleg nem igazán lehet leírni és csak az értheti meg igazán, aki hasonló cipőben jár. Azelőtt azt gondoltad, hogy tudsz örülni dolgoknak és boldog vagy, aztán miután megszületett a gyereked rájössz, hogy az igazi boldogság még csak most kezdődik.

Ahogy telik-múlik az idő és egyre erősebb köztetek a kapocs, a kommunikáció két oldalúvá válik, leírhatatlan kötődés alakul ki köztetek és olyan pozitív energiákat rezegtet meg benned már csak az, ha rád mosolyog, hogy egyszerűen nem is tudod hova tenni ezeket az érzéseket.

Mintha nem is evilági eredetű lenne, mintha mindig is ismertétek volna egymást és egy család lettetek volna. Ha csak pár órát is külön vagytok, azt érzed, hogy valami nem kerek.

Ez tényleg így van, de azt gondolom, hogy minden éremnek két oldala van és nem tudsz úgy megélni magasabb szintű örömöt és boldogságot az életben, hogy közben ne ismerd meg az ellentétes pólust. Amilyen magasan szárnyalok a legtöbbször, annyira mélyen is tudok lenni, amikor rám jön az apa-para.

Várható olvasási idő: 15 perc

A sebezhetetlen

Mióta félrediagnosztizáltak nyirokrákkal pár éve és egy hétig betegség tudatban voltam, nos azóta az egészségi állapotom egyéb változásaira elég érzékeny vagyok. Ez persze nem azt jelenti, hogy két pofára szedem a tablettákat a semmire és nem megyek ki az utcára, ha van egy kis szél, viszont ha kitapintok egy csomót valahol a testemen, vagy bármilyen olyan dolgot észlelek a szervezetemben, amivel addig nem találkoztam, hát hajlamos vagyok azonnal a legrosszabb lehetőségeket is számba venni.

Pontosan azért, mert megtört bennem az az érzés, amit gyerekkorom óta éreztem, hogy sebezhetetlen vagyok.

Pár éve még minden félelem nélkül ugrottam le x méter hosszú lépcsőkről bmx-szel, simán csúszkáltam a kert végi befagyott tó tükrén, vagy számoltam el 5-ig a kezemben egy meggyújtott petárdával. Az egészen fiatalkori – mostani fejjel – őrültségeket meg inkább le sem írom. Egyszerűen fel sem merült bennem, hogy bármi bajom is eshetne.

Hát nekem? Ne már. Az csak másokkal történik, meg a tévében és az újságban. Manapság meg így a 30 küszöbén egyre inkább azt érzem, hogy bármilyen új, kicsit is veszélysnek tűnő dologgal találkozom, megjelenik a félelem.

Egyébként abszolút nem vagyok negatív beállítottságú, nekem mindig félig tele a pohár és próbálok minden napot tudatosan megélni, viszont a kisördög így is sokszor rátelepedik a vállamra. Tudod, az a bizonyos hang, aki azt suttogja a fuledbe egészen halkan, hogy: “Oké oké, de mi van akkor, ha…?”

Halálfélelem

Azt gondolom, hogy vannak az életben olyan sorsszerű dolgok, amiket nem tudunk befolyásolni, éppen ezért nem is érdemes velük foglalkozni. Persze tudom, könnyű ezt mondani és sokkal nehezebb a valóságban betartani. A halált is egy olyan dolog, ami felett nincs hatalmunk, hiszen tényleg bármikor, bármilyen nevetséges helyzetben megtörténhet.

Nyilván az alapvető elővigyázatosság jó dolog, de rohadtul ártalmas lehet, ha nap mint nap azon agyalsz, hogy jaj egyszer úgy is meghalok. Ez kb. ugyanolyan, mint az öregedés, vagy az időjárás. Tőlünk tök független dolgok mégis ezekkel foglalkozunk a legtöbbet. Igaz?

Szerintem a halálfélelem az egyik leglélekroncsolóbb érzés a világon és ezt mindenkire ki tudjuk vetíteni, akit szeretünk. Talán a túlféltésnek is ez lehet az origója. Én meg vagyok róla győződve, hogy a halál csak egy másik szint és az életünk nem ér véget vele, bár még így is sokszor elkapnak hülye gondolatok, ilyenkor pedig tudatosan vissza kell terelni magam a helyes útra.

Sokszor megesik, hogy a kimerültség miatt elkap egy-egy pánik gondolat, és nagyon kell öszpontosítanom, hogy ne vigyen el magával. Amikor saját magamról van szó, ezeket már elég jól kezelem, ám amikor Bundival történik valami, az más, akkor kikapcsol a józan ész.

Én nem hiszek a véletlenekeben, úgy gondolom a dolgok jó okkal történnek meg velünk. Néha nem sikerül mindig megfejtenem mi miért alakult úgy, ahogy, de legtöbbször, ha kicsit jobban belegondolok és felülről nézem a dolgokat, mindig rájövök, hogy tényleg így volt a legjobb és tuti nem véletlenül történt.

Ez nálam így működik 99%-ban, a rendszer akkor omlik össze, amikor a gyerekemről van szó. Vele kapcsolatban a logika és a józan ész nemigen működik. Amikor velem valami rossz dolog történik, csak nyugtázom, hogy oké, biztos megvolt az oka, sőt valószínűleg én vagyok az okozója.

Ellentétben, amikor Bundival van valami, akkor az számomra nem elfogadható és csak annyit kérek az univerzumtól, istentől, akárhogy is hívod Őt, hogy ezerszer inkább nekem fájjon és velem történjen meg. Egyszerűen, amikor a gyereknek fáj valamije, az a világon a legrosszabb érzés és nem bírom feldolgozni. Olyan mélyre tesz lelkileg, ahogyan semmi más az életben. Egy szimpla pocakfájás is brutálisan a szívembe mar, amikor pedig valami SOS szitu van, akkor meg aztán tényleg taccsra vág.

A pánik persze nem elfogadható és abszolút nem is jellemző rám akkor, amikor valamilyen vészhelyzet van. Általában én vagyok az, aki megnyugtatja Nikolt is és összeszedetten átgondolom, hogy mi lenne a legjobb opció a megoldásra. Kicsit olyan érzés, mintha belassulna a világ, az érzékeim kiélesednek és azonnal kapcsol az agyam.

Amint a vészehelyzet elhárult, ami általában csak pár másodperc, esetleg percekig tart, azonnal szétesek. Persze, ha egy mód van rá nem mutatom, de belül nagy harcokat vívok az érzelmeimmel és a szomorúságnak, lehangoltságnak olyan szintjeit élem meg, amilyeneket azelőtt még soha.

Igen, tudom, hogy a legtöbbször csak ártalmatlan dologról van szó, de azonnal összeszorul a szívem és annyira bennem van az, hogy ismét kórházba kell mennünk. Főleg azóta vagyok ilyen, amióta 4 hónapos korában éjjel gyomorrontása volt és annyit hányt, hogy teljesen kiment belőle az erő és pár nap kórház lett a vége. Néha azt érzem, hogy tényleg túlgondolok mindent és ez így már nem mehet tovább.

Bezzeg a mi időnkben!

Egyáltalán nem akarok túlféltő apa lenni, aki mindentől megóvja majd az egyetlen kicsi fiát, de bakker, hát senki nem mondta, hogy ez ilyen rohadt nehéz lesz. Mármint lazán venni a rossz dolgokat, amik a gyerekemmel történnek. Én nem tudom a mi szüleink hogyan csinálták, de ha tudatosan nem próbálunk egy lelkileg magasabb szintre emelkedni, akkor igen hamar a mélyben találhatjuk magunkat.

Vajon régen is így volt ez? Persze biztosan voltak nagyszüleink idejében is parás szülők, de úgy vettem észre, hogy ez a mostani generáció egész más. Emlékszem, amikor kicsi voltam reggel kimentem játszani az udvarra, aztán amikor megéheztem bementem kajálni valamit csak úgy gyorsba és már futottam is vissza.

Amikor meg kint fociztunk anya csak annyit mondott, hogy sötétedés előtt gyere haza és bakker tudtam, hogy mikor kell hazamennem. Nem volt mobil, mert nem kellett hívogatnia ahhoz, hogy tudja hol vagyok és minden oké velem. Szerintem tök nyugodtan végezte otthon a dolgát, miközben én lógtam a barátokkal vagy a hátsó udvarban tevékenykedtem. Ó, ha tudná hány necces szitu volt… De nem lett!

Régebben hallottam egy sztorit egy fickóról, aki kíváncsiságból elment egy jósnőhöz. Később kiderült, hogy rossz ötlet volt, ugyanis a hölgy azt mondta neki, hogy másnap valami nagyon rossz dolog fog történni vele, ezért legyen óvatos. A fószer nem bízta a véletlenre és inkább kivett egy nap szabit. Gondolta otthon biztosan kisebb veszélyben van, ezért a napot a tévé előtt töltötte az ágyban fekve.

A sorssal viszont nem lehet kicseszni… A nagy délelőtti hesszelést egy reccsenés törte meg, amikor a feje felett függő hatalmas kép leszakadt és a fejére esett. Állítólag ott helyben meghalt. Azt, hogy a sztori mennyire valós nem tudom, de jól érzékelteti a karma működését.

És ez tök jó, meg rendben van így, ha magamról van szó, de, amikor az én gyerekemmel történik valami az egészen más. Nagyon rosszul tud érinteni ha ennek a kicsi léleknek bármilyen fájdalma is van. Ő még annyira tiszta és annyira szeretem, hogy az érzelmeim felülírnak mindent, amit a józan ész diktálna.

Talán idővel ez mérséklődik és egyszer eljutok egy olyan lelki szintre, hogy elfogadjam bármi is történik, de az is lehet, hogy ez örökre így marad, hiszen Ő nekem mindig is a kicsi fiam lesz. Ez már soha nem fog megváltozni, amíg csak élek.

Minden szülő legnagyobb ellensége – Az internetes fórumok

Abban biztos vagyok, hogy mentalitás kérdése is és tuti, hogy a pánikolós előéletem nem segít sokat abban, hogy túl lazán vegyem a dolgokat, de akkor is más ez már mint 20-30 éve volt. Most, ha észreveszünk valami furcsát a gyereken mi az első, amit csinálunk? Igen, én is…

Rákeresek a neten. Na és mit találok? Első a gyakori kérdések és társai, ahol a trollok és az elmeháborodottak váltják egymást. Esetleg beesik pár önjelölt orvos, akik hatalmas “okosságokat” írnak. A következő találat a szektás anyukák fóruma, ahol az ősanyák ajánlják a bio kurkuma kivonat főzetből készült organikus olaj tinktúrát a honalj közepére heti háromszor, bárányhimlő esetén. Az Ő 2 éves fiánál működött, ezért jó szívvel ajánlja. Ha ez még nem volt elég, jöhetnek a bullshit női magazinok pár soros beszarató cikkei, olyan címekkel, mint:

Így ismerd fel a rákos anyajegyet!
Fáj a fejed? Akár agyhártyagyulladás is lehet! 
Piros foltok a testeden? Így ismerd fel időben a bőrrákot!
Kézmozgás alvás közben? Halálos kórt is jelezhet!
Gyakran korpásodik a hajad? 5 jel, hogy agyrákod van!

Vigyázat! Az ilyen cikkek olvasásától tényleg kialakulhat, de ha ez még mindig nem lett volna elég ahhoz, hogy szétparázd magad, a végére jön az orvos válaszol rovat, ahol nagyon gyorsan tudsz azonosulni a kedves kérdezővel, hiszen neked is hasonlóak a problémáid. Ergo: Az orvos, mintha neked válaszolna, így már meg is van a diagnózis, ami mondanom sem kell, a legtöbbször nem túl pozitív.

Ha a keresés előtt volt valami hülye gondolatod, ezek után tuti, hogy a legrosszabbon fogsz parázni, efelől kétséged se legyen. Ezután mi jön? Ráírsz facen pár ismerősre, akik közül egynek biztosan van egy olyan ismerőse, aki ismer valakit, aki ilyen miatt került kórházba, vagy csak szimplán belehalt…

Na ezek után nyugodtan dőlj le aludni és még véletlenül sem nyomkodd a telefonodat még több hülyeségre keresve. Persze általában este van időd ilyenekre, szóval garantált, hogy még aludni sem fogsz. Instat pánikroham, az fix. A legszarabb az egészben, hogy egyszer tényleg megtörténik, amitől féltél, ezután pedig már mindig benned lesz egy szar érzés, bármilyen apró baj is merül fel.

Nálunk ilyen ez a kórház dolog. Engem már kb. négyszer műtöttek eddig és dupla ennyiszer biztosan feküdtem már bent. Bundival már voltunk sárgaság, véres széklet és hányás miatt is több napig kórházban. Nyilván egyszer sem volt semmi komoly, de akkor is előjött az a rossz érzés vele kapcsolatban, ami nekem csak 20 éves korom körül: Nem sebezhetetlen. Ez pedig számomra egy olyan érzés, mintha a szívemre kötöztek volna egy 2 kilós kőtömböt és amikor valami történik, ezt ráncigálják elég erőteljesen.

A dédszüleink idejében

Egy szimpla fertőzés, hányás, hasmenés is veszélyes lehet a kiszáradás miatt, amikor pedig valami olyan történik, ami még azelőtt soha, én úgy vagyok vele, hogy inkább menjünk azonnal orvoshoz, minthogy belefussunk valami olyanba, amiből akár nagyobb baj is lehet. Ilyenkor persze mindig beugrik, hogy nagyanyáink vajon mit csináltak volna?

Hát egyrészt tuti, hogy volt rá valami házi praktikájuk és tudták mit kell tenni. Ismerték a betegségeket, ismerték a testüket és harmóniában voltak a természettel. Ha felmerült valami gebula, akkor tuti jó volt rá valami gyógynövény, tea, vagy étel. Általában ez működött is, sőt én még most is jobban hiszek abban, hogy a természetben mindenre megtalálható a gyógyír.

Másrészt meg ugye ebcsont beforr alapon, nem hiszem, hogy nagyon ráparáztak volna egy-egy gyomorrontásra, vagy valamilyen allergiára. Amivel én most az éjszaka közepén rohanok a kórházba a gyerekkel, ahol aztán tényleg minden szar fertőzést elkapunk, ők azt reggelre kikúrálták. De jó is lenne, ha még velünk élne az  én dédim, biztos tudna pár okosságot mondani a gyakori kérdések helyett. Bár annak azért örülök, hogy az orvostudomány rengeteget fejlődött azóta és gyerekeink egy csomó betegséggel szemben már védettek.

“Első gyereknél ez ilyen, a tesónál már lazább leszel!”

Gyakran hallom ismerőseim szájából ezt a mondatot és általában olyan szülőktől, akiknek már idősebb a gyereke. Félig-meddig egyet is tudok érteni ezzel, mert nyilván a legtöbb dolgon már egyszer túlleszünk és másodszorra nem fog akkora parát okozni az ismeretlen. A másik fele a dolognak viszont az, hogy ha alapból ilyen túlféltő vagy, akkor a másodikkal és a harmadikkal is az leszel, bár mérséklődhet az érzés, nem hinném, hogy a “minél több gyerek, annál lazább szülő” elv fog érvényesülni.

Bundi még csak 8 hónapos de azt hiszem, hogy ez az aggódás nem feltétlen eltkokor függő. Eleinte ment a sárgaság para, meg a hízás. Később jött, a kaki nézegetés és a kiütések. Közben volt egy erős hányásos gyomorrontás és egy hasmenéses vírus is. A kötelező oltásról ne is beszéljünk, ami persze rendesen felnyomta a lázát 3 napig. Tudom, hogy 1-2 éves korában és később is meglesznek azok a dolgok, amiken lehet majd stresszelni és azt hiszem, amikor már külön fog élni a saját családjával, ez az érzés ugyanúgy meg fog maradni.

Persze, ilyen ez a popszakma, aggódunk a gyermekeinkért és ez egy bizonyos szintig teljesen rendben van, sőt, az a fura, aki nem stresszel semmin. Bár ahogy az élet minden területén, itt is az a legjobb, ha megpróbálunk a középúton maradni, ugyanis az állandó félelemben élés annyira tönkre tudja tenni az embert, hogy később ebből nagyobb bajok is lehetnek.

Nem elég, hogy egy folyamatos szorongást tud okozni, de akár depresszió is lehet a vége, aminek nem csak mi szülők, de a gyerek is áldozatul tud esni. Ugyanis, ha egészen kicsi korától korlátoljuk őt mindenben, elszakítjuk a külvilágtól és mindentől megóvva próbáljuk egy burokban nevelni, az biztosan kihatással lesz a lelki világára és a fejlődésére. Nem beszélve arról, hogy a saját hipochondriánkat is kivetítjük rá.

Akkor mit tegyek, hogy ne legyek ilyen paragép?

Mivel ez a kérdés engem is érint, azt hiszem nem feltétlen én vagyok az, aki a leghitelesebben meg tudja ezt válaszolni. Ha mégis engem kérdezel, akkor én biztosan nem kint keresném a megoldást. Folyamatosan próbálom képezni magam és lelkileg fejlődni ezen a téren is, de elsőnek mindenképp a szakembert javasolnám.

Nagyon nagy tévedés, hogy csak a bolondok járnak pszichológushoz. Olyannyira, hogy én konkrétan kötelezővé tennem mindenkinek, hogy időközönként rendet tegyenek a fejében és a szívében. Azt hiszem sokkal kevesebb beteg ember lenne és a betegséget most nagyon tágan értelmezd.

Első lépésként az önfejlesztés mellett én biztosan kérni fogok időpontot, hogy egy kicsit rendszerezzem a félelmeimmel kapcsolatos gondolataimat és a lelkem legbelső bugyraiba is betekintést nyerjek. Meg akarom érteni, hogy igazából honnan ered ez a félelem az életemben, mert azt hiszem csak így tudok tenni ellene.

A következő lépés, hogy megpróbálok nem azonnal a neten kutakodni, ha történik valami, azonban ha mégsem bírok ellenálni, a bullshit oldalakat biztosan kihagyom. Amikor pedig elkezdenék parázni, megállok pár másodperce és külső szemlélőként átgondolom, hogy van-e értelme egyáltalán idegeskedni, vagy csak a bolhából csinálok elefántot.

Mindenképpen beszerzek a témával kapcsolatosan pár könyvet, hogy hiteles forrásokból tanuljak. Olyan emberekkel veszem magam körbe, akik pozitív hatással vannak rám és a jó irányba visznek. Velük fogom megbeszélni, ha történik valami, nem pedig a ismeretlen emberek hülyeségiet fogom olvasni a neten.

Tényleg, sokszor úgy érzem, hogy kezdek átesni a ló tulsó oldalára, ami ezt a parát illeti és ha a jövőben nem akarok teljesen szétesni, főleg, hogy tervezzük a tesót is, muszáj lesz fejlődnöm. Éppen ezért az imént leírt dolgokat már ma elkezdem és mintegy leírt fogadalom, szépen sorban véghez is viszem.

Ha úgy érzed, hogy számodra is van még hova fejlődni ezen a téren, akkor bátran tarts velem és hamarosan jelentkezem a fejleményekkel. Ha érdekel ez a téma, jelezd nekem itt komment formájában, vagy dobj egy mailt, hogy tudjam hányan lennétek vevők ennek a posztnak a folytatására.

Tetszett az írás és szeretnél még több hasonlót olvasni a jövőben?

Tetszik? Oszd meg másokkal is. Van véleményed? Írj kommentet, vagy mailt!