Apás szülés férfiszemmel – Így éltem meg, ezt tanultam belőle!

apas szules

Pár évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ott fogok állni és végignézem pár centiről, ahogy a fiam a világra jön. Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt és bizony mély nyomott hagyott bennem. Olyan volt, mint amilyennek elképzeltem? Nem egészen, sokkal brutálisabb. Megbántam-e, hogy bementem? Egy pillanatra sem. Részletesen leírom hogyan történt az egész és hogy milyen irányba változtatta meg érzéseimet a párom felé.

Innen már hárman fognak hazamenni

A mi esetünkben a terhesség mondhatom, hogy nagyon zökkenőmentesen zajlott. Nikolnál nem voltak érzelmi viharok, őrült összevissza zabálós esték, hormonális hangulatingadozások, de még csak nem is akadályozta semmiben őt az egyre növekvő pocakja. Az utolsó pár hónapban rendszeresen jártunk edzőterembe, én súlyzós edzést imitáltam, amíg ő futópadon gyalogolt 40 – 50 percet. Az utolsó napokban is jópár kilómétert lenyomott a szülés megindulásában bízva. A kiírt időontra ugyanis ráhúztunk egy hetet. (Brúnó még túlságosan jól érezte magát bent, mondjuk megértem.)

A nőgyógyász aztán a túlhordás hatodik napján (a 41. héten) kiírta a beutalót a kórházba, ahol végülis bent is marasztalták. Még oda is bökte nekem a nővérke a vizsgálat után, hogy:

– Hozhatja is be a csomagokat. Innen már hárman fognak hazamenni!
Na mondom oké, akkor megkezdődik a buli. Hát úgy kb. abban a pillanatban jött rám a hasgörcs először és kezdett tudatosulni, hogy bakker gyerekem fog születni, még ma! Ráadásul nagy gyorsan össze kell szednem magam, mert apás szülés lesz. Legalábbis így beszéltük meg anno. Én úgy voltam vele, hogy nem halnék bele, ha nem kellene végignézem az egészet, de Nikol nagyon azt szerette volna, hogy bent legyek vele. Utólag már nagyon örülök, hogy akkor jól döntöttem és ott voltam.

Asszem’ elfolyt a magzatvizem!

Valamikor délelelőtt 11 körül megkapta a szülés beindító tabit, aminek kb. 2 óra kell, hogy hasson. Nos a 2 óra letelt, a doki pedig kiengedte őt az osztályra, hogy egyen-igyon, ma már nem lesz baba, holnap újra próbálkoznak. Én még a kórház környékén kóboroltam várva a hívást, hogy mikor lesz akció. Miután mindenki megnyugodott úgy döntöttem elugrok a közeli Lidlbe válogatni némi édességet meg a kávét, hogy összerakjak egy csomagot a nővéreknek, hátha le lesznek kenyerezve és kicsit jobb lesz a bánásmód. (Nem lett.) 15:30-ra értem be a látogatási idő közepén a kis batyummal és halál nyugodtan ültünk ki beszélgetni a folyosón egy padra. Valamikor 16:30 körül, amikor már tisztában voltam vele, hogy apás szülés egyelőre elnapolva, Nikol hirtelen felugrott, rám nézett és ennyit mondott:

– Asszem’ elfolyt a magzatvizem!

Miután kijött a mosdóból már a hasát fájlalta, szúrásokat érzett. Nem voltam biztos benne, hogy ezek tényleg a szülés jelei lehetnek. Azért ennél durvább fájásokról hallottam, nem némi szúrkálódásokról… Egy perccel később, már alig bírt a két lábán a nővérkéhez sétálni, aki azonnal fel is segítette a szülőszobára. Én meg ott maradtam a folyosón kettesben a pániktól és adrenalintól felspannolt gondolataimmal. Most mi lesz? Tényleg megy szülni? Minden rendben lesz? Apás szülés lesz? Mikor hívnak be? Mi fog egyáltalán történni most?!

Szólj a nővéreknek, hogy apás szülés lesz

Egy jó 20 percnyi őrült várakozás és az ájulás szélén táncolás után jött egy viber üzenet:

– Szólj a nővéreknek, hogy apás szülés lesz és jönnöd kell. Mutassák meg, hogy hova.

És ezt így, ahogy írom, oké vesszők nem voltak. De tényleg, mintha ha teljesen nyugodt lenne, semmi idegesség, fájdalom, stressz. Én akkor úgy voltam vele, hogy ez a szülés dolog vagy tényleg egy lazaság és rohadt nagy mázlink van, vagy a leendő gyermekem anyja egy amazon, aki még engem kímél azzal, hogy a kegdurvább fájdalmai közepette is töknyugodtan üzen, és összeszedetten ír nekem viberen. Végül pár perc múlva kiderült, hogy a második variáció az esélyes.
Szóltam a nővérkének, hogy csókolom mennem kéne, mert az asszony írt üzenetet, hogy szül és apás szülés lesz elvileg, szóval jó lenne odaérni még időben. A hölgy kedvesen mutatta az utat a szülőszoba felé. Útközben félviccesen próbáltam kihúzni némi infót belőle, hátha tud valamit mondani, amitől kicsit összeszedem majd magam:
– Azért maguknak gondolom ez már teljesen rutinból megy. Biztos van napi több szülés és teljesen megszokott dolgok már ezek.

– Igen, persze, nagyon sok szülés van, de mindegyik más és mindig történik valami. Szóval nem olyan egyhangú.

Köszi szépen asszony, köszi a biztatást, pont erre vártam. Így már aztán tényleg lazán és nyugodtan fogok bemenni…

Pikk-pakk az előre bekészített finoman elhasznált kék overállban találtam magam és a kínai crocsban, amit külön a szülésre kellett vinnem magammal. Valamikor 16:40 körül nyitottam be a szobába, ahol Nikol feküdt. Na, az volt az a pillanat, amikor apró szilánkokra törtem…

Ne sírj Édesem!

Sokan azt mondják, ha látnak valami szívbemarkolót az beleég retinájukba. Hát nálam konkrétan akkora sokk volt a látvány, hogy nem beleégett, hanem egyre homályosabb az emlék. Fura igaz? De mintha az agyam próbálná eldugni a tudatalattimba a képet, hogy még véletlenül se emlékezzek rá. Kicsit olyan, mintha ténylegesen egy trauma ért volna és a szervezetem nem tudta feldolgozni, ezért inkább bedobja a süllyesztőbe. A következő kép fogadott a szobában:

A Nő, akit szeretek feküdt az ágyon, véresen, fennakadt szemeivel a plafont bámulta és olyan nyüszítő hangot adott ki, mint egy kiskutya, aki már az utolsókat rúgja és éppen leheli ki a lelkét. Hatalmas volt a kontraszt a megírt nyugodt, kimért üzenet után ez a látvány. Abban a pillanatban, amikor ránéztem könnybe lábadtak a szemeim, eltorzult a fejem és egyszerűen nem tudtam visszatartani, sírva fakadtam. Ő rám nézett a szenvedések közepette és azt mondta, hogy: (már ahogy szegénykém ki tudta préselni a szavakat két lihegés között)

– Ne sírj Édesem…
Nyilván ez még rádobott egy lapáttal az érzéseimre. Konkrétan a legdurvább fájdalmai kellős közepén megsajnált engem. Na, kb. mint olaj a tűzre… Elfordultam és nagy levegőt vettem. Tudtam, hogy itt most nem én vagyok, aki szenved, erősnek kell lennem és támaszt kell nyújtanom neki a legvégéig. Pár másodperc kellett még, de aztán erőt vettem magamon, odamentem hozzá és elkezdtem nyugtatgani, simogatni és bátorítani.

Pár perccel később megvizsgálta a szülésznő és beinvitálta a szülőszobába. Ő a két lábán támolygott be, de láthatóan nem sok ereje maradt a nagyon intenzív fájások után. Beballagtunk a helyiségbe, felültették abba a bizonyos székbe és közben megjött a doki is.

Ennyi volt a teljes a létszám. Én meg azt gondoltam, hogy brutál készülődés lesz, segéd, nővérke, altatós orvos, ha bármi baj lenne, leszünk bent vagy öten. Hát nem, a doki volt, meg a szülésznő rajtunk kívül. A szimpatikus fiatal orvos még meg is jegyezte nagy bosszúsan, hogy ugyan miért nem szólt neki senki időben, hogy szülés lesz, hát őt már várják haza a gyerekek, most meg az ajtóból kellett visszajönni, mert nem jött még meg a váltás. Hát mondom szorri doktor úr, hogy jön a gyerek, de azért remélem segít világra hozni, ha már így összejöttünk…

Segített bizony, de még mennyire!

Oké, először is szögezzük le, hogy sok sztorit hallottam már a szülésről, ráadásul elsőkézből. Kötelező apás szülés felkészítőn is voltunk, ahol elmondta a nővérke, hogy bár apuka konkrétan semmit nem fog látni az egészből, mert anyuka feje mellett fog állni, ahonnan egy lépést sem mozdulhat, azért szól előre, hogy ha mégis elájulnék akkor a kutya sem fog törődni velem a szülés végig. Hát gondoltam okés, megértem, majd max felszednek, ha már kint a gyerek. Amúgy meg, ha semmit nem látok, akkor baj sem lehet akkora. Szóval így indultam neki…

Nyomjon, már látszik a feje!

Ugorjunk vissza a szülőszobára, ahol a doki éppen felhúzza a gumikesztyűt és munkához lát. Namost tényleg Nikol feje mellett álltam, de pont olyan betekintési szögben láttam a dolgokat egészen közelről, amennyire a moziban látod a vásznat, amikor a sor szélén ülsz. Szóval mindent. Nagyon közelről.

Jöttek a fájások, ahogy a nagykönyvben megvan írva. Szegénykém nagyon szenvedett már, de a maradék erejéből eszeveszetten nyomott, amikor a tolók fél percenkét követték egymást. A pár másodperces szünetekben pedig valahogy túléltünk… Nagyon furcsa volt megfigyelni, hogy itt már a pulzusom brutálisan lecsökkent és eszméletlenül nyugodt voltam. Valahogy tudatalatt átkapcsoltam teljesen és onnantól 100%-ig higgadtan adtam Nikolnak az instrukciókat és biztattam őt. Tudtam, hogy itt nekem kell a legerősebbnek lenni és segíteni őt mindenben, ahogy csak tudom. Kb. az 5. nyomás után a doki  hangosan rikkantott:

– Gyerünk, nyomjon, már látszik a feje!

És TÉNLYEG! AZTA! Már láttam a haját és elkezdett előbújni a fejecskéje. Sajnos Nikol ebből semmit nem látott, a félig ülő póz és az akkorra már nagyon kerek pocakja miatt. Ezért abban a pillatban ki is fogyott a szuszból és egy pillanatra megállt a nyomással.

– Nyomjon, nyomjon, most kell nyomni!

Aztán nekirugaszkodott, megfeszült és teljes erejéből tolta ki magából a fiunkat. A szülésznő úgy látta, hogy kevés lesz és előre figyelmeztette, hogy kicsit kényelmetlen lehet, de muszáj rásegítenie. Azzal a lendülettel nekirugaszkodott és belekönyökölt a hasába, majd intenzív mozdulatokkal préselte ki a kis testet az anyjából. Én itt már teljes extázisban voltam az örömtől és nem is kellett sokat várni, pár másodperc után kibújt a pici fej és egy placcsanást követően szétpukkadt a magzatburok és kifolyt a víz.

– Rendben, most már nem kell nyomni, pihenhet!

A fejet pedig követte a test és egy szempillantás alatt már a köldökzsinór is kint volt. WOW! A legextrémebb és egyben legszebb dolog volt, amit valaha láttam. A kisfiam világra jött és én ott voltam! Nem volt sok időm örömködni, mert a doki még megfejelte kicsit ezt a betkintési szög dolgot…

Ezen a ponton már egyébként sem Nikol feje mellett álltam, mert a látvány beszippantott és egyre közelebb mentem, na de ami ezután következett, arra egyáltalán nem számítottam: Az orvos egy szó nélkül a kezembe nyomott egy ollót és a lecsipeszelt köldökzsinórra mutatott.

– Ez most komoly? Én vágjam el?

Csak biccentett és láttam a nézésén, hogy komolyan gondolja, ráadásul a gyerekek is várják haza, szóval húzzak bele. Hát jó, odaléptem és ott már premier plánba ment a mozi. Nyissz! Semmi… Nyassz! És hopp, kész is…

Többen megkérdezték azóta, hogy mit éreztem, amikor elvágtam. Őszintén? Semmit, azon kívül, hogy nagyon meglepődtem mennyire vaskos és erős anyagból épül fel a köldökzsinór. Semmi egyebet nem képzeltem bele. Bár lehet azért mert annyira gyorsan történt minden, hogy időm sem volt filozofálgatni.
Szóval némi sokk közepette, amíg az éppen akkor érkező nem túl kedves nővérke kivitte a fiamat kicsit rendbetenni még részese lehettem a placenta megszülésének is. Mondjuk enélkül meglettem volna, de hát bumm, így kerek a sztori. Legalább elmondhatom, hogy mindent láttam.

Ezután a kezembe nyomták a fiamat és én csak néztem és ámultam. Én foghattam meg először és én beszéltem hozzá elsőként. Ezt már soha senki nem veheti el tőlem. Nyugtatgattam és elmondtam neki, hogy nagyon szeretem. Hiszem, hogy ez a pillanat, örökre megmarad mindkettőnkben és biztos vagyok benne, ha nem is fog erre emlékezni, de pozitív hatással lehettem rá és nagyon remélem, hogy ez is csak erősíteni fogja a jövőben a kettőnk kapcsolatát.

Pár fotót lőtt rólunk a nővérke majd rátettem az anyukája mellkasára Őt.

apás szülés

Nikol már talán azt hitte, hogy vége a szenvedésnek és fellélegezhet, de nem egészen így történt: Következett még egy bő 15 percnyi varrás érzéstelenítés nélkül, mivel több helyen repedt, ami már tényleg csak hab volt a tortán. Ezt mondjuk le lehetett volna rövidíteni, ha az orvos nem a hazamenetelen agyal, hanem időben kapcsol és vágja, ahol kell. De nem az én dolgom felülbírálni az ő munkáját és amúgy sem számít már.

Miután minden rendben lezajlott, Brúnót inkubátorba helyezték 2 órára (ez a szabály, minden újszülöttnél) én pedig ott maradtam még Nikollal egy órát, amíg jött a váltás és feltolták az osztályra. Túl voltunk a nehezén és tudtuk, hogy innentől már csak a jó következik. Túl friss volt az élmény és túl intenzív, hogy egyáltalán felfogjuk. Csak pihegtünk és én örültem, hogy a végére minden jól alakult.

A posztban tudatosan nem mentem bele a véres részletekbe, úgy gondolom, hogy nem erről kell szóljon ez a történet. Egyrészt nem akarok senkit elijeszteni az apás szüléstől, másrészt pedig hidd el, hogy a vér látványa legkevesebb, ami miatt aggódni fogsz. Nyilván, ha egy vérvétel után újra kell éleszteni, akkor ez nem a te műfajod, ezt tudnod kell.

Amit tanultam az apás szülésből

Lányok, asszonyok, Nők: Hősök vagytok. Aki nem élte ezt át testközelből, az soha nem fogja megérteni, én ott voltam, egészen közel, de még így sem tudom elképzelni, hogy min mentek keresztül a szülés során. Büszkék lehettek magatokra, ahogy én is az vagyok. Igen, minden Anyukára.

Férfiak, leendő apák: Nem fogok köntörfalazni, tudnotok kell, hogy brutálisabb és véresebb, mint ahogyan azt elképzelitek. De higyjétek el, hogy a Nőt, akit szerettek, szenvedni látni a legrosszabb dolog, ami ott akkor történhet veletek. A véres körítés eltörpül emelett. Bármit is fogtok látni, erősnek kell lennetek és támogatni Őt mindenben. Én nagyon örülök, hogy részese lehettem a fiam megszületésének és megnyugtat a tudat, hogy ottlétemmel, ha csak egy kicsit is, de  könnyítettem párom szenvedésén. Ha esetleg mégis a kinti megváróst választjátok, előre szólok, hogy ezerszer rosszabb volt az elején az a 20 perc a folyosón egyedül arra várva, hogy valaki kijöjjön és szóljon, hogy mi történik odabent.

Több helyen hallottam és olvastam, hogy volt olyan eset, hogy – és ezért is sok férfi tart, attól, hogy bemenjen – az apuka miután végignézte az egészet, onnantól már nem tudott nőként ránézni a párjára, amit aztán elhidegülés később pedig válás követett. Elhiszem, hogy van, akiben ilyen érzéseket kelthet ez a dolog és nem is szeretnék senki felett itélkezni, csak azt tudom leírni, ami velem történt és amilyen érzéseket belőlem váltott ki.

Részemről nem hogy elhidegülés történt, inkább úgy érzem sokkal erősebb lett köztünk a kapocs. Egyrészt az, hogy egy ilyen dolgot közösen átéltünk, egy örök, emlék marad. Másrészt pedig ezek után méginkább felnézek és büszke vagyok rá. Anya lett, engem pedig Apává tett. Ennél jobb dolog pedig nem is történhetett volna a kapcsolatunkkal.

Megbántam-e, hogy bementem? Nem, egy pillanatra sem.

Tetszett az írás és szeretnél még több hasonlót olvasni a jövőben?