Veszíteni tudni kell – Közhely, de egyébként tök igaz. Szerintem sokan nem értik miről is szól ez: Nem arra bíztat, hogy add fel, hanem arra, ha veszítesz, azt fogadd el. Ne bujj el, ne hagyd félbe és ne kerüld meg a célt, csak azért mert, tudod előre, hogy nem te fogsz beérni elsőnek. Ismerd fel, nézz szembe vele és fogadd el. Aztán építkezz, állj fel és csináld meg.
Az első és legfontosabb dolog az elmúlt időszakban, ami a lelki fejlődésemet illeti az, hogy nem csak rájöttem, de szembe is néztem az egyik legnagyobb félelmemmel. Miről is van szó?
Várható olvasási idő: 5 perc
Valószínűleg ez tudatalatt ment végbe, mert eddig abszolút nem is gondolkodtam rajta, de nemrég rájöttem, hogy mi a bibi az apukaland bloggal. Nem is a felismerés volt a nagy dolog, mert tudtam én már ezt régóta, inkább az, hogy hangosan ki is mondtam magamnak, elfogadtam és változtatok. Bár minden, amit leírtam tényleg az őszinte érezelmeim, de úgy érzem még sokkal több minden van bennem, csak annyi a dolgom, hogy merjem “kimondani”. Nem tudatosan, de eddig mindig próbáltam olyan témákat írni, amelyekre publikálás után várhatóan minél kevesebb negatív, bántó, rosszindulatú komment jöhet.
Nem mentem bele necces témákba és csak nagyon ritkán álltam konkrétan A, vagy B oldalra. Pedig az életben elég határozottan megvan a véleményem a legtöbb témában. Sokkal egyszerűbb olyan dolgokról írni, amelyek nem osztják meg a közönséget és várhatóan nem vált ki utálkozást egyetlen olvasóból sem. Igen, ezeket a témákat is ki lehet fejteni, ahogy eddig is tettem, viszont 2 nagy gondot okoz hosszútávon, ha így állok hozzá a bloghoz:
1. Középszerű maradok
Ha a jövőben nem merek beleállni keményebb, megosztó témákba és ezekben határozottam, felelősségteljesen és következeseten állást foglani, akkor nem leszek hiteles. Sem bloggerként, sem férfiként, sem apaként. Egy csomó negatív, utáló, anyázó visszajelzés fog érkezni? Tuti, de ezt vagy elfogadom, az arra érdemesekből építkezek, a többit pedig elengedem, vagy az egésznek semmi értelme. Nem könnyű dolog a blogírás, de úgy vagyok vele, ahogy az élet más dolgaival is: vagy csinálom rendesen, vagy sehogy.
Nem lehet úgy és olyanokat írni, hogy mindenkinek elnyerje a tetszését. Imádom és nagyon fel tud tölteni, amikor szeretnek, de ahogy a való életben sem csíp minden egyes ember, online is tudni kell ezt kezelnem és nem foggal körömmel kapaszkodni és meggyőzni minden olvasómat az ellenkezőjéről. Ez számomra egy nagyon nehéz dolog, de úgy érzem, ha ezt magamban nem rendezem le, akkor a blognak sincs jövője. És pontosan ebből következik a második probléma.
2. Nincs hozzá kedvem
A gond akkor van, amikor az adott témában nem megyek bele a mélységekbe, csak éppen annyira ások le, ameddig tudom, hogy még pozitív visszacsengése lesz, ameddig biztonságban érzem magam. Nem lépek ki a komfortzónámból. Nem állok egyik oldalra sem, inkább valahol középen próbálok lavírozni a szürke zónában, hogy még véletlenül se tudjon belémállni egyik oldal sem. Amikor az adott posztot írom, mindig fénysebességgel lepörög bennem, hogy az egyes részek olvasása után, majd kiben mi marad meg, tudatalatt lefuttatom a biztonsági ellenőrzést.
Miközben ez az én blogom, az én véleményem, az én írásaim és abszolút nem kellene azzal foglalkoznom, hogy majd milyen fogadtatása lesz, főleg, ha ez rányomhatja a bélyegét az adott poszt értékére, ami által egy sokkal felszínesebb anyag jön létre, mint ami valójában mélyen bennem van. Ezen a ponton a félelmem elért arra szintre, hogy lépnem kell, de most először nem a feladást választom…
Örök életemben utáltam veszíteni, régebben nem is nagyon tudtam. Valószínűleg ez a hiúságomból is fakad, mert egyszerűen nem szeretném, hogy bárki bármilyen téren rossznak lásson. Nagyon sokáig ezt be sem ismertem magamnak, de úgy érzem nincs is ezzel gond, egyszerűen ennyi idő kellett, hogy szembe merjek nézni ezzel a tulajdonságommal. Fontos lépés az, hogy ezt most megírom, hiszen ezzel is beletolom magam a helyzetbe és kész tények elé állítom magam. Jó dolog, ha felismerjük egy-egy hibánkat, de ha tudatosan nem kezdünk el dolgozni rajta, akkor nem sokat ért az egész.
És ez nem csak a blogra igaz, az élet más területein is azon leszek, hogy leküzdjem ezt a félelmem. A legjobb módszer pedig erre szerintem az, ha egyből a mélyvízbe dobom magam, felismerem az adott helyzetet és a régi, jól megszokott automatikus reakcióim helyett, megállok egy pillanatra, emlékeztetem magam erre és tudatosan reagálok.
Szóval egy csomó (alkotói) tevékenységet feladtam az életben, miután azt láttam, hogy nem tudok olyan ütemben fejlődni mint előtte, vagy attól féltem, hogy egyáltalán nem tudok feljebb lépni. Mivel pedig a bukás számomra nem volt opció, azzal tudtam kikerülni, ha feladtam, de ennek most van vége. Úgy érzem az első lépés volt legnehezebb: Beismerni, szembenézni vele és nyíltan kimondani magamnak és Neked.
Ez a blog többet jelent nekem annál, minthogy egy negatív, korlátozó érzelem miatt befejezzem. Elsősorban magam miatt, mert jó érzés kiírni magamból a dolgokat, az pedig brutálisan feltölt, amikor tényleg tudok segíteni valakinek. Az elismerés, a kedves szavak és az, hogy egyre többen szerettek, követtek, pedig egy hihetetlen jó érzés. Ha pedig tényleg, egy kicsit is jobbá tudom tenni valakinek az életét, vagy akár csak a napját, akkor az öncélű hobbi átlép egy magasabb szintre, amit már szenvedéllyel tudok művelni.
Ne számíts arra, hogy mostantól máshogy fogok fogalmazni, vagy hogy teljesen a feje tetejére áll a blog, hiszen eddig is szívből és nyíltan írtam az érzéseimről. Mostantól abban lesz más az apukaland, hogy mélyebben bele fogok menni egy-egy témába és felvállalom a határozott véleményem a dologról akkor is, ha tudom, hogy ezzel sokan nem fognak egyetérteni. Mert sokkal fontosabb az, hogy hiteles legyek és élvezzem az egész alkotói folyamatot, mint az, hogy bárkinek is meg akarjak felelni, mert inkább leszek megosztó, de valódi.