Kislányt vártam, fiú lett – Így dolgoztam fel!

Reménykedtem… Nem, igazából tudtam, hogy kislányom fog születni. Valamiért egészen gyerek korom óta az volt bennem, ha nekem egyszer gyerekem lesz, biztosan csak lány lehet. Teljesen rá voltam készülve, már a név is megvolt a fejünkben az elejétől, egészen a második ultrahangig, amikor is kiderült, hogy bizony bizony, ott van a himbilimbi és ehhez kétség sem fér. Az első pillantban egy világ dőlt össze bennem… 

Lányt vártam, pedig férfi vagyok!

Ez így visszaolvasva elég hülye alcím, pedig van létjogosultsága. Na, nem szerintem, de 90%-ban akikkel eddig beszéltem erről, mindenki egytől egyik meg volt rökönyödve, hogy én nem fiút akartam. Miért gondolják az emberek, hogy egy férfi csakis fiú gyermekre vágyhat? Pár száz évvel ezelőtt persze ennek megvolt a miértje: Az uralkodó család nevét csak egy fiú tudta továbbvinni, ha csak lány született, akkor kihalt a vérvonal és a név eltűnt a süllyesztőben. Azóta mondjuk eltelt pár évszázad, de valamiért még mindig ez maradt a köztudatban.

Azért kicsit idegesítő tud lenni a 23. “Jajj, akkor biztos büszke vagy, hogy kisfiú lesz” mondat után magyarázkodni, hogy persze, de ha lány lenne is büszke lennék, sőt, én annak örültem volna a legjobban. Erre csak pislog az illető, hogy nekem meg ugyan mi bajom van, én meg gondolkozom magamban, hogy most akkor ki az UFO, Ő vagy én.

Egy lányt lehet szeretgetni

Azt mondják a lányok apásak, a fiúk meg inkább anyásak. Nem értek teljesen egyet ezzel, szerintem nagyban függ a gyermek kötődése attól is, hogy melyik szülő mennyit és milyen minőségben foglalkozik vele, de talán igen, ez is bennem volt.

Elég, ha rámnéz a nagy boci szemeivel, lebiggyesztett szájával a kis piros pöttyös ruhájában a cuki kis copfjával és ennyi… Oké, apa megcsinálja, megveszi, elvisz, simogat, ringat, vagy amit csak kérsz. Talán számára én is állhatok majd anya mellett a dobogó legfelső fokán.

Előttem volt a kép, amikor először kimondja, hogy “apa” és én elolvadok. Az esti mese után pedig csak azt látom, hogy a kis takaró nagyon lassan fel-le emelkedik és szuszogva fordul be a fal felé félálomban. Én meg csak nézem Őt és hálát adok a sorsnak, hogy mit adott nekem.

Megvan a kép, amikor a kigyúrt, tetkós, kopasz apuka együtt ebédel kislányával törökülésben a gyerekasztalnál? Na, pont ezt éreztem én is:

Ő lesz az egyetlen ember a Földön, akiért bármit meg fogok majd tenni, ha kell hercegnőjelmezbe is bújok és hülyét csinálok magamból, ha azzal mosolyt csalok az arcára, amikor szomorú. Amikor meg majd idősebb lesz elbeszélgetek a srácokkal, akik el akarják hívni randira, hogy kétszer is gondolják meg mi a terv estére, mert, velem gyűlik meg a bajuk. Mint a Badboys 2-ben:

Szóval megvolt a lányos apuka feeling nem kicsit és ha bárki bármikor felhozta a gyerek témát, előttem a születéstől a felnőtt korig az összes klisés filmjelenet, ami csak lejátszódhat egy leendő szülő fejében, bizony kislánnyal a főszerepben pergett le. Egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy máshogy is alakulhat a forgatókönyv. Amikor pedig valaki azt kérdezte, hogy

Na, de mi van, ha fiú lesz?

Én csak annyit mondtam, hogy majd akkor ráérek ezen agyalni, ha kiderül. Hát bizony kiderült, méghozzá viszonylag korán a 2 közös ultrahangon.

Ő bizony fiú! Apuka, örül?

A vizsgálat elején megkérdezte a kedves hölgy, hogy tudjuk-e már milyen nemű lesz a baba. Több se kellett, már rá is vágtam, hogy nem, de az előző orvos azt mondta, hogy valószínűleg kislány és hát reméljük, hogy igaza van. Kb. fél perc telhetett el, majd pár halkabb hümöggés után a hölgy határozott hanglejtéssel a következőt mondta:

– Háááát Ő bizony fiú!

– Mhm… És ez tuti? – Kérdezem

– Tessék… Látják? Ott a fütyi! Kicsit bujkál, de igen, 100%, hogy kisfiú!

Apuka, örül?

Na és akkor ott elállt a szavunk. Fiú, tényleg? Most akkor ez hogyan…

Nem. Lesz. Kislányom. 

Pörögtek a gondolatok a fejemben, de a feltett kérdésre nem jött válasz. Olyan sokkban voltam, hogy nem tudtam megszólalni.

 – Hát szólaljanak meg… – Törte meg a kínos csendet helyettünk kedvesen, de kicsit kétségbeesetten az orvos. Párom valamit habogott, de én még mindig a bejelentés hatása alatt voltam és nem, egyszerűen nem tudtam kinyögni semmi értelmeset. Úgy éreztem annál, ami a fejemben kavarog még az is jobb, ha csöndbe maradok.

 – De azért remélem örülnek… Nagyon szép formás egészséges kisfiú.

 – Persze, hogy örülünk! – Szólaltam meg végre és tényleg úgy is éreztem. Hát hogyne örülnénk, szép, formás, egészséges, kell ennél több?

Igen, hogy kislány legyen!

Elfogadtam, hogy fiam lesz

Oké, fiú és ez már nemigen fog változni, de akkor hogyan tovább?

Hazafelé menet az autóban még mindig nem szólaltam meg, eléggé nyers és depis volt a hangulat abban a pár percben. Szerintem egyikünk sem tudott semmi értelmeset mondani, inkább csak szépen csendben dolgoztuk fel a történteket.

Én azt éreztem, hogy bennem egy világ dőlt össze. Hát mit fogok én kezdeni egy fiúval?

Soha nem lehet majd olyan közeli kapcsolatunk, hiszen nekem sem olyan bensőgéses a viszonyom apámmal. Én büszke oroszlán vagyok, Ő valószínűleg rák lesz, ugyanúgy, mint a fater. Hát nem lesz egy egyszerű menet az fix. Biztos majd anyás lesz és én csak a második leszek mindig, minden helyzetben. Egyáltalán mit fogunk együtt játszani? Majd megtanítom focizni? Remek, kb. utálom az összes tucatsportot. És ha nagyobb lesz, majd cikinek fogja érezni, ha meg akarom puszilni és átölelni?

Az első pár órában ezek a gondolatok cikáztak a fejmeben, aztán hirtelen átkattant valami…

Várjunk csak egy kicsit… A cégtársam 2 éves kisfia a legcukibb gyerek akit ismerek. Órákon át eljátszom vele, még puszit is kap néha, már ha hagyja. Hát akkor most hogy is van ez? Fiú és mégis ennyire szeretem, úgy, hogy nem is az én gyerekem. Hát akkor a sajátomat mennyire fogom?!

Akkor miért ne lehetne ugyanúgy szeretgetni, mint egy lányt?

Miért ne lehetne őszinte, bizalmas és erős a kapcsolatunk?

Miért ne focizhatnánk, ha Ő azt szeretne?

Estére már elfogadtam, hogy nekem bizony fiam lesz és ez jó dolog! Már nem csak az agyam fogta fel, de a szívem is. Szóval viszonylag gyorsan átment rajtam a dolog.

Jó apuka akarok lenni!

Ahogy teltek, múltak a napok, hetek egyre inkább erősödött bennem, hogy mekkora király dolog, hogy az első gyermekem fiú lesz. Milyen jó lesz majd, ha a húgát megvédi később és a kistesónak lesz egy bátyója, akire majd felnéz és tanulhat tőle. Helyreteszi majd a menőcsávókat helyettem is, akik szemet vetnek rá. (Oké, az se baj, ha a második is fiú, de tényleg.) És a Lego – a legjobb dolog a gyerekkorban és végre újra játszhatok majd itthon úgy, hogy senki nem néz hülyének.

Persze a megannyi vidám dolog mellett, amit együtt csinálhatunk rájöttem pár igazán fontos dologra is az elmúlt időszakban.

Egy dolog lebeg a szemem előtt: Jó apja akarok lenni a fiamnak és tudom, hogy a  kapcsolatunk 100%-ban csak rajtam múlik. De mi a titok?

Úgy gondolom az, hogy mennyire veszed ki a részed a nevelésben, a fontos döntések meghozatalában. Tanítani, beszélgetni és rengeteg minőség időt elölteni együtt. Őszintén érdeklődni és ugyanígy nyíltan beszélni dolgokról. Megalapozni és soha el nem veszíteni a bizalmát. A legfontosabb pedig: Szeretni és ezt ki is mutatni.

És ha majd kamasz korában, annyit felel a Mi volt ma a suliban kérdésre, hogy semmi és ezzel vége a beszélgetésnek, akkor valamit én rontottam el.

Persze van, aki megelégszik ezzel. Hazaér és bekérdezi a kötelezőket, aztán leül a tévé elé.

“Na, mi volt ma?”

“Hogy vagy?”

“Minden oké?”

“Lecke kész?”

Természetesen meg is kapja a semmitmondó választ a gyerektől. Hát mit is várt? Ilyen hülye kérdésre én sem tudnék többet válaszolni, mint hogy: Semmi, jól, aha, ja… Aztán csodálkoznak, ha semmit nem tudnak a saját gyerekükről.

Nem itélkezni akarok mások felett, főleg, hogy gyakorlatilag még apa sem vagyok, de megvan a véleményem és hiszek abban, hogy igenis nekünk, szülőknek kell beletenni az energiát, hiszen mi nevelünk. Nekünk kell kezdeményezni és minőségi időt KELL eltölteni a gyerekkel, ha azt szeretnénk, hogy a kapcsolat erős és őszinte legyen. Én ezt fogom tenni és nagyon remélem, hogy a jövőben azok a szülők is inspirálódnak az írásaimból, akik nem jutottak el odáig, hogy ezt végiggondolják.

Úgy vettem észre sokan azt hiszik, hogy a munka, a pénzszerzés az első, hiszen ezzel alapozzák meg a gyerekek jövőjét és elég az, ha mondjuk jó esetben a fürdetésre hazaér az apa. Én úgy gondolom ez nagyon kevés, ahhoz, hogy egy tényleg erős kötődés alakuljon ki a gyerek részéről. Ezt egy különálló posztban később kifejtem bővebben is.

A 9. hónap – Mit érzek most?

3 hét múlva megszületik a kicsi fiam és már nagyon várom, hogy a kezemben tarthassam. Eleinte nem tudtam volna elképzelni, hogy nem lányom lesz, most meg már az lenne a fura. Na jó, azért szomorú nem lennék akkor sem.

Azt hiszem megértettem miért mondják a szülők, hogy mindegy hogy fiú, vagy lány, a lényeg, hogy egészséges legyen. Most azt érzem tényleg mindegy. Bár, akkor érezeném teljesnek a történetet, ha a következő kislány lenne, csak, hogy megtudjam még ebben az életemben milyen érzés lányos apukának lenni.

Úgy gondolom, hogy minden okkal történik. Biztos, hogy nem véletlenül kaptam a sorstól éppen egy fiút. Életem legnagyobb kalandja lesz egyben a legnagyobb feladat is, ami előttem áll, de minden erőmmel azon leszek, hogy jó apuka legyek. Biztos vagyok benne, hogy rengeteget fogunk tanulni egymástól magunkról és az életről is.

Ja igen és apás szülés lesz. Hogyan állok a dologhoz? A következő rövid beszélgetés apámmal ezt nagyon jól visszaadja:

Apa: Apás szülés lesz?

Én:   Aha.

Apa: Bírni fogod?

Én:   Nem.

Hát kb. ez a szitu. Már maga a szülés gondolata is felpörgeti a szívverésemet és beindítja az izzadtságmirigyeimet. Ha belegondolok, hogy az egész tőlem pár centire fog végbemenni… Huh…

Párom szenved, ordít, minden véres, nekem meg a szívem a nyakamban és azt sem tudom mit csináljak. Szóval nem lesz sima ügy az tény, de ott akarok lenni az első pillanatban, amikor átjön ebbe a világba a fiam. Részese akarok lenni az élménynek és ezért muszáj leszek nagyon erősen kilépni a komfortzónámból. Ha minden jól megy a beszámolót 3 hét múlva olvashatjátok majd róla.  (Közben elkészült és ide kattintva olvashatod)

Update: Még a kész cikk publikálása előtt rákerestem a témára és érdekes dolgokat találtam különböző fórumokon, főleg anyukák hozzászólásait olvasva. Valamiért férfiak ebben a témában nem értekeznek… 

Szóval olvasom, hogy az egyik anya teljesen kikészült, hogy fia lett pedig lányt várt, a másik pedig megírta neki, hogy a “megint megjött” topikból érkezett és inkább tegye össze a két kezét, amiért a világra hozott egy egészséges gyermeket, mert Ő és sorstársai bizony bármit megtennének, ha végre összejönne egy GYERMEK. Abszolút mindegy milyen nemű. 

Elsőre így átolvasva a topikot kicsit szégyellem magam, hogy ekkora “nagy problémáról” írtam posztot, miközben másoknak ezerszer nagyobb a legkisebb bajuk is és már most rosszul érzem magam amiatt, amit éreztem az első napokban a gyerkőc nemének a híre hallatán. Mert tudom, hogy imádni fogom, sőt már most a pocakban is. 

Másrészt viszont pont erről szól a blog, hogy leírom, amit gondolok, az érzéseimet, véleményemet és tapasztalataimat őszintén. Néha kínos, szomorú, néha meg vidám írások lesznek. Ilyen ez a popszakma.

Kíváncsi vagyok nektek milyen élményetek van arról, hogy reagáltatok, amikor kiderült a kicsi neme. Végül az lett, amit vártatok? Ha nem, akkor csalódottak voltatok? Milyen érzések voltak bennetek ezzel kapcsolatban?

Írjátok meg kommentben, vagy akár privát levélben nekem!

Tetszett az írás és szeretnél még több hasonlót olvasni a jövőben?